kiömlő gondolatok perce ez
szétszórt viharok ágyások
nincs aki tud és megnevez
csak durván összeácsolt ég
és egy aki jár ki kettő
hány utat oldhat fel a pára
a homlokok szürke ablakára
ki mosdat fel élő színeket
lépni muszáj ez rendek rendje
és egyszer kitisztul a merre
kisimul domb hegy völgy vizek
hogy megálljak éppen napkeletnél
nem vagy de mintha lennél
fölsejlesz minden stációnál
https://www.youtube.com/watch?v=MLy8n7EPB6o&feature=youtube_gdata_player
Már burkából kandikál a kamasz dió.
Az estike is korábban ásít.
A reggeli madárdal később hallható,
s gyöngyöket sír hajnalban a pázsit.
Hűvös van - Kedves -, fázom.
Az eddigi lanyhot reggelre belepi a dér.
Lesz-e brokátarany az őszünk,
s telünk hideg lesz, s rideg kemény?
Én nem akarok a nyárral elszáradni.
Kötényemben érett gyümölcs időz,
mit szeretnék majd télen kóstolgatni,
hiszen télen is kell a fahéjas gőz.
Mert rövidülnek a napok,
és hosszabbodnak az éjek,
mikor a szívem, az enyészet markában dobog,
és csak magammal félem a véget,
ki az ajtóm előtt topog.
Takarj be- Kedves -, fázom.
Úgy gondolom, még van remény
szeretni - mint azon a nyáron -,
hogy brokátarany legyen az őszünk,
s telünk, hajunk - együtt - majd tiszta hófehér.
Már burkából kandikál a kamasz dió.
Az estike is korábban ásít.
A reggeli madárdal később hallható,
s gyöngyöket sír hajnalban a pázsit.
simogató csend pihen a
sötétlila bársonyon
nappal-arcod nyugszik el most
éjjel-puha vánkoson
csalogató léptek zaja
átoson az éjszakán
életre kelt valóságod
új álmokat nem talál
ébred a szó hangtalanul
mégis zeng a Létezés
de a szó a boldogsághoz
bármit mondjon túl kevés
simogató csend a rendbe
nem hoz semmi változást
ébren-alva álmodunk csak
érkezést és távozást
álom-léptük ha követjük
elvezet az éjen át
oda ahol Valóságunk
a Küszöböt lépi át
Álomból a Valóságba
nem is hosszú út vezet
álom helyett valóságban
fogom már a két kezed
( verselo.gportal.hu )
Egy oázis illatozik a teraszon
szemben a vár kapuja ásít -
tárva-nyitva, rajta héjaszem,
kikötőbe ért egy vízibusz,
alatta álmok folynak el...
s mindezt most megint
neked mondom el;
könnyű a tested, felemel,
úton vagy már régóta,
lámpás kezedben -
Istentől örökölted
természeted, vagy nekem,
adtad a látást szememnek:
szép illúziót, a lényeged
sosem veszhet el, a menny,
melyet teremtettél:
elhozta az örök tavaszt -
nekem fogan millió gyökér
és erezet, szélfogó nyár,
őszben a veleje, suhannak
a fákon a levelek, hullámok
rabjai hajók - elúszott már,
és a part maradt, üresen...
várja lépteid neszét, ha
maradhatsz, maradj mindörökké.
2014. június 26.
poet.hu
Látod, a hunyorgó ég csillagait fejti le a hajnal,
az éjszaka hulló hajszálain tetszik át a tér,
s ringó bokrokon csordul a félhomály íze.
Milyen szép, kifordított ingben billeg a világ,
s míg csókos nyelvünkön szüli meg magát
a végtelen köldökén nevelt némaság,
pírját hullajtja az arc, hívó erejét a kéz.
Szemek kékje cipeli arcod,
homlokom fényét gyűri a rettegés,
valami más lüktet, mint a szívverés.
Ajkamra szörnyű sóhajokat szegel
hallgatásod, s te meg sem könnyezel.
/ Héttorony.hu /
Rámdobognak az illúziók,
mint hajnali könnyek a kertben,
festő a vásznára rózsákat csen.
Sötétbe tépő pirosat pettyez,
mint ajkakra tévedt véred
ha ráhajnalodott a kedves.
Levegőt vesz az éjjeli út,
fémdobogó lett az utca,
rajta az ember suttogó - árnyéklámpa.
Verseid testvérek, barátok, találkozások,
Nyüzsgő patak-szavak, papírra szaladt
Miértek, hazák, szerelmek árja, s halott
Szagú emlékek lassú meneteibe ájult könnyeket mart.
- Otthonok verse volt, s marad.
Ágyadban a misztikus éj karolt,
Felhőket járva szüntelen reméltél
Egy könnyű, csendes akkordot,
Szívverést a repedésnél.
- Aludtak verseid női kebleknél...
Harci szerszámaid , csak a papíron dörögtek
S nyelték a sikolyt fehér lapjaid,
Hogy szép és bizalmas jövőknek
A bölcsesség és tisztesség legyen apáik.
- Ma lélekből lettek csatáink.
Nem hitted talán, hogy az ember még valódi,
A sok szép nap halomra tiport látványát
Oly búsnak tudtad már vallani,
S Kerepesnél várt egy földből rád szabott kabát.
- Az emlékek magas glóriák.
/ poet.hu /
Amikor szomorú vagy,
kidőlt szőlőkarókat látok a szemedben,
a nélkülem elmúlt időt,
híradók kilőhetetlen
rakétáit, elmaradt háborúkat.
Nézem az arcod, s hirtelen megöregszek,
mintha egy régi nyárra emlékeznék,
rég beszántott dűlőutakra, kaporszagú szélre.
Amikor szomorú vagy,
mintha senki országa se lennék,
egy lakhatatlan égbolt kifeszített szárnyú,
gazdátlan madara.
Nem szeretném, ha sírnál.
Bárka Folyóirat, 2014;2
(1956.oktober 26.Márianosztra, szigoritott börtön)
Rozsdás, rõt fényben a mezõn szalad
egy pásztor s tûz-ajka most ajkadul
nyílik és hirdet.- Mutasd meg magad!
Ó, szállj fel, miként a Hold a hegyrõl:
áldozatként, lelkével száll felé
a farkas altató csendû erdõ.
Jöttöd bár volna gyermekistené.
Ne véreznéd ujjad---gallyt a mennybõl--,
míg gonosz fejünk megérintené.
a tej anyádig meggyötör.
a fájdalom föle a bőr.
simogasd azt aki hazudik.
a váll a vállhoz savanyúdik.
kiskanállal kérd a lelked
köpd ki, töröld a mennyhez.
ne írj verset, nincs szavak.
az egek erős tejsavak.
felfehérlik mit elfeledsz
gyermek többé nem lehetsz.
de gyomrozz helyt a magányig.
a magányt amit apád vitt.
hagyd, hogy egy egy nincstelen
néha testvéred legyen.
még ne gyűlölj meg akárkit.
a tej meggyötör, anyádig.
/ poet.hu /
"Higgy a szívedben és saját jóságodban, mert ha így teszel, mások is ezekben fognak hinni. Higgy a csodában, mert teli van vele az élet. De ami a legfontosabb, hogy higgy önmagadban, mert odabenn a lelkedben rejtőzik a csoda, a remény, a szeretet és a holnap álmai."
Ron Cristian
Mostanában túlhordtam az aggodalmat,
nem mindegy, hogy szeretlek vagy urallak.
De ami fent éles, állandó képnek látszik,
az lent csak olykor homályosan felszikrázik,
és ami idebent újra és megint összerak,
az odakint tűnik, világgá szalad.
S mint nyugalom ül vállamra a szíved,
szájvonalamhoz rajzol felfelé görbülő ívet.
/ 7torony. hu /
Belülről még néha fűtöget,
hogy szerettem ősz-etűdöket,
de színei közt az arca lárva,
átbillent melankóliába.
Egy zugot keresnék magamnak,
ablakok helyett vakablak,
a verseket magamra hagytam,
szavak ülnek, elolvasatlan.
Belül lennék, de kint rekedtem,
valahogy már elérhetetlen
lett a hang, de bárcsak értene
a szomorú, sordino-zene.
Benne él minden rémületben,
maradna olyan fésületlen
és áradó, mint rég! Benne él
minden fájdalomban. Pengeél
választja el a pillanatot
a szinte semmitől. Úgy adott,
hogy közben szinte azt sem értem,
miért érzek most elvetélten,
ősz-sejtekből majd megteremtem,
nem lesz távol, elérhetetlen,
s az elkopott, megfakult dián
nyár lesz az ősz is. Indián.
Jégcsillám-hártyás lábnyomok,
a szironyon mértani lángok,
rezzen fázósan mocorog,
finom hóport szitál az ágbog.
Kökénybokron a hó puha
rózsái kéken tükröződnek,
anyagtalan fény veri a
kék-ezüst-villám-álma földet,
gazdátlan sugárzás sajog
forrástól elszabadulva,
keresi a szilárd magot,
amelyre rákristályosodna.
A tetőkön, a hegyeken
ártatlan glória világít,
a tűz-közepű jég-elem
teremti áttetsző csodáit.
Ó, világ-gyermekkori tél!
Évmilliók alóli fényjel!
Sejtjeidleglelkéig ér
üvegsziporkás gyönyörével.
A kobalt-kék, berlini-kék
égen szálkásvonalu rajz,a
fehér-izzáson szén-sötét,
kristálylapon tű-hegye, karca.
A kopár szerkezet, a váz -
de közein éteri áram,
vakító ívfény-ragyogás
forr mozdulatlan viharával.
Rossz szívemnek beteg verése.
Véremnek lassúbb csergedése.
Bőrömön fekélyek,sebek
siratják betegségemet.
Szürke fejem hullatja lombját,
az eszem járása is lomhább,
s ki voltam minden tettre bátor,
óckodom most minden munkától,
és kedvem tompa mélasága
szürke fátyolt vet a világra.
Igy lettem lomha,kór,mihaszna,
rest a tettre,kész a panaszra.
Csak ha a te fényedet látom,
az hatol át e félhomályon.
Csak ha a te hangodat hallom,
akkor hűl ki alattam almom.
Csak a te hajad sátorában
horgad fel inam bátorságra.
Csak a te forró közeledben
dobban szivem s ver,ha veretlen.
Neked dolgozom,neked élek,
érted zeng mindennap az ének.
Enni már csak a te kezedből.
Élni csak a te szerelmedből.
Magamtól meghalni se tudnék,
csak ha karodban elaludnék.
Igy lettem lomha,kór,mihaszna,
a tél hagyott rád,szép tavaszra.
tekintetek
pergőtüzében
az egyetlen helyet
megtalálni
ahonnan
csukott szemmel is
láthatod őket -
a bőröd alatt
otthon lenni
a kicsorbult szavakból
rakott
csöndben
átkiabálni
a jövőbe
apró etűd az életemben a hajnali
madarak röpte a villany szemégető
fényében még a kávé íze is keserű
de legalább kinyílik a szem a lélek
kisöprik a kapualjban az esti részeg
tivornyák nyomában keletkezett
borszagot a ködben beszűrődik
a lámpafény és még a forgalom
is néma "a villamos is aluszik"
s míg szendereg bennem a tigris
elfeledkezem az egyszerű tényről
miként lehet repülni hajnalban
hajnali madarak nem is léteznek
kivéve azok akik munkába lihegnek
azok az igazi hajnali madarak
szegények mert a gazdag még
hentereg kurvája ágyékán
nem ismeri a hajnali madarakat
a hajnali madarakat ki írja meg
ki látja bennük a fényes suhogást
már nem építik a szocializmust
csak a gyereknek kell enni adni
néha egy sör fölött böfögni
kiokádni a hétköznapok unalmát
egy meccs erejéig kurvaanyázni
a bírót a vasutat és a rendszert
mert másra úgysem telik már
rendszeresen elfelejtik létezését
a hajnali madaraknak
foto- Kerekes István
Fullad a város
szemközt a széppel,
eldugottan, vagy
nem rejtve
szemre készen.
Házak, vagy viskók
oldalukon sebhelyek
himlő vágta hegek.
Felszínen a csatorna vére
szaglik-zajlik az élet
kemény az íze, mérgez a levegő
szememből elfutnak a díszek.
Fulladok én is
rémiszt az életük
de tudom, ez az én életem is
része vagy a széle.
Fulladok veletek..fulladok...
Csak ismerős illat vagyok,ha ablakot nyitsz
elillanok.
Ha rám gondolsz néha-néha, kérlek, ne engedj a
haragnak,Ne félj Kedves! Tiéd marad a fény, a napsugarad
örök.
Látod nekem meghagyták az éjszakát a hazug
ördögök.
Mit én adhatok, neked múló vágy csak mint
hullócsillagok.
otthagyom majd hátam nyomát hideg lépcsőházi
falaknak.
Gondolj rám ott, a szívre ahogy remegve mindig csak
várta,
hogy villanjon rá szép szemed úgy, mint két lángoló zöld
fáklya.
Angyalod akartam lenni,hogy ne legyen minden
hiába,
de visszahúz a sárba vágyott szárnyaim fájó
hiánya.
/ poet.hu /
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan,
a vallomásban az, ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás, vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Csupasz csend-darabok
A víztócsán
valami meg-meg libben,
zökken az érzelem,
rátelepedik a szívedre.
Ahogyan a napok múlnak,
cseperedő képzeleted
ködlepelben elrejtve,
őszi íriszeket présel szívedre.
Számvetést készít az ősz.
Aszú szemekbe szorult nyári ízek,
lekésett ölelések,
paca a lelkekben,
fényutcában összemosott pillanatok,
lőtávolságnyira az elmúlás.
Horváth Melinda: " Ősz a tóparton"
