Szemed megtört fényén át

könnyed buborékjában

reped szét a csupasz magány.

Sűrű ködben úszik

felettünk a kékcsend,

a hold fényszilánkjába kapaszkodva

együtt zuhanunk az éjbe.

A pillanat gyönyöre

keringőzve tépi fel

a benn rekedt hangokat,

az est félhomályában

testemben vetkezed le önmagad.

Meztelen szavaid ölembe bújnak,

hangommal ringatlak...

s mint az éj lebbenő árnyéka

az alvó nagyvilágra,

úgy hull testemre ölelő tested,

szád suttogva áldoz ajkamon…

arcomhoz feszül sóhajod,

szemembe hasít öröm-fényed.

tekintetedbe tekerőzve óvlak,

magamba rejtve hiszlek,

s mint fáradtan lebegő pillangó,

a hajnal bíbor pillája alatt

álmaidba rejtőzöm veled…