Ha meghalok, sírba ne tegyetek,
Földi nevet kőbe ne véssetek!
Ha meghalok, ne zárjatok sehova,
Szél szórja poraim mindenhova.

Hadd legyek hamu, vagy ásvány,
Szívem nyomán nőjön hegyi páfrány.
Sziken sarjadjak éltető fűként,
Citrus friss ágain, bársonyos tűként.

Ülepedjek, aprózódjak, tavakban,
Tengerek öblén, vad hegyi patakban.
Nőjön ott kristály, amerre eljutok,
Hát zárványcsapdába ne zárjatok.

Ó, Ti nagy hegyek, fenséges bércek!
Mind társaim lesztek, de egyet ígérek:
Visszatérek egy hangulatban,
Avarzajban, madárdalban.

Dalom zeng majd a végtelen térben,
Bárhol is legyek a messzeségben.
A sztratoszféra légben áradok és apadok,
De minden időben veletek maradok

Ha meghalok, ne sírjon senki sem!
Mulassatok, osszátok örömem!
Ne féljetek, én is ott leszek!
Eszem, iszom, mulatok veletek.

Rossz lenne látni szomorúságtok,
Hiszen itt fenn, én boldog vagyok!
Örömöm rátok visszavetítem,
A jókedvet én már kancsóval merítem

(Paphnutius)(Kortárs szerző,verse a Poet.hu oldalon található)