Kifosztottam magamat - belőled
mindent vittem, semmid sem maradt
még álarcot is öltöttem, ne ismerj fel
hirtelen tűntek el a bújó szavak
nercstóla mellé illatokat dobtam
eszement batyumban alig fértek el
szememmel loptam ki az érzések helyett
ékszerládikódat az érintésekkel
az emlékeket feltörni nem bírtam
széfbe zártad akkor, a csókízű éjjelen
s úgy zuhanok most elmémben terád
ahogy azon a reggel, mert melletted ébredtem
s ugyanúgy kopog az eső az ablakon
mint mikor egymásba öleltek lelkeink
én vagyok kifosztott, szegény nincstelen
nélküled a kincsek nem érnek semmit.
/ poet. hu /
