Hol ocsmány nedvek
vakarják az eget,
oda születtem én.
Ammóniába omló
füstös fellegek
isteni peremén.
Telepi rózsák
fuldokló szirmainak
testvéreként,
úgy nőttem fel
e vidéken, hogy
főmet cementek
óvták…
Ide születtem én.
Ide, mi örökkön
otthonom marad…
A tér, a hinta s az
egyhangú kőfalak.
A fák gyötört ágai,
a lehulló levelek…
Sötét pincék árnyait
kergető gyermekek.
Társaim voltak… ők,
kik porban úszva
tapsolták az eget,
és sárban hemperegtek,
ha eső esett.
Ha kérdeznéd világ,
hogy hol születtem én,
azt felelném: a péti,
minden telepnek
üveghegyén!
/ AMF /
