Látod, a hunyorgó ég csillagait fejti le a hajnal,

az éjszaka hulló hajszálain tetszik át a tér,

s ringó bokrokon csordul a félhomály íze.

Milyen szép, kifordított ingben billeg a világ,

s míg csókos nyelvünkön szüli meg magát

a végtelen köldökén nevelt némaság,

pírját hullajtja az arc, hívó erejét a kéz.

Szemek kékje cipeli arcod,

homlokom fényét gyűri a rettegés,

valami más lüktet, mint a szívverés.

Ajkamra szörnyű sóhajokat szegel

hallgatásod, s te meg sem könnyezel.

/ Héttorony.hu /