Szerelemkórságból lassan gyógyulok
bár, most épp ugyanaz az orvos ápol
aki eddig engem boncolni készült.
Már nem álmodnak ébren a hajnalok;
a törött remény nem lakik itt mától
’s tudom, soha többé ki nem egészül.

Hívó pillantásra, hamis szavakra
ingatag épült légvárra néztem én,
míg tornyából a szívre célzott lövést.
Mint zsákmányállatot puha avarra,
úgy terített le, szenvtelen könnyedén
és megtagadta a kegyelemdöfést.

Apró, de mély sebeket ütött rajtam
gyengének ’s gyengédnek tűnő kezével,
kevésen múlott, hogy be ne végezzem.
Csak rajta állt, hogy haladékot kaptam
- most itt követ a gyógyító mezével -
’s kéri a szemével; hagyjam és higgyem.

Érzem; vádolja önmagát miattam,
most az ő szívében fészkel fájdalom
- félelemre felelve védekezett.
A furcsa érzésre későn riadtam,
de más a szeretet, más a szánalom
’s bűnbánatból hazudva vétkezhetett.

A szívbetegek csak lassan gyógyulnak,
bár, lehet, hogy specialista ápol
vagy másnap tán már egy jegyzőkönyv készül.
Azokról, kik a tepsiben lapulnak
- a halott remény boncolgatásáról -
’s pár üres lábjegyzettel kiegészül.

( 2011. június 26. )
 

/ poet.hu - versike /