Már oda mind a bimbók,csalogányok,

és daltalan a lombja-hullt bokor,

őszi hűvös szél rajta átlohol,

eltünt a lomb,s boldogságom utánok.

Ez csalit,hol annyiszor kerestük,

a mámorok megtartó sűrűjét,

s míg foglyul ejtet a gyönyörűség,

 foghatatlan szállt az idő felettünk.

 Világgá mész,bolyongás láza éget,

 itt az ösvény,kígyózva,hidegen,

 mely nagy erővel csábít kedvesem,

 mindent feledni,messze földre téged.

 Hajódat már mozdítja útikedve,

 síma nyugalomból felforr a hab, 

de ha elment,a hullám összecsap,

s egykedvűen ring tovább,megcsendesedve.

Látod fájáról elszállni a varjat?

Egy darabig inog még az ág,

majd visszanyeri volt állapotát,

panaszaid is csendben elapadnak.

(Nikolas Lenau)