Belülről még néha fűtöget,
hogy szerettem ősz-etűdöket,
de színei közt az arca lárva,
átbillent melankóliába.

Egy zugot keresnék magamnak,
ablakok helyett vakablak,
a verseket magamra hagytam,
szavak ülnek, elolvasatlan.

Belül lennék, de kint rekedtem,
valahogy már elérhetetlen
lett a hang, de bárcsak értene
a szomorú, sordino-zene.

Benne él minden rémületben,
maradna olyan fésületlen
és áradó, mint rég! Benne él
minden fájdalomban. Pengeél

választja el a pillanatot
a szinte semmitől. Úgy adott,
hogy közben szinte azt sem értem,
miért érzek most elvetélten,

ősz-sejtekből majd megteremtem,
nem lesz távol, elérhetetlen,
s az elkopott, megfakult dián
nyár lesz az ősz is. Indián.