az űr
meztelenül az
alkonyat ujjai alatt
maradandóságáért csillagokkal tetoválja
teli magát

ahogy
az ígéret
kivetkőzve önmagadból
neved körgyűrűin évül
érvül lépéseid
mögött haladsz
s idő előtt
orvul
feltámad onnan ahonnan hiányzol

ahogy az
a nagyközönség
a nyúlgáton és a
Nagykörúton erővonalakra osztozódik
előjáték és a menet között
a kollektív tudat
lábjegyzetet húz óvszerül
transzperszonálisba merevedve tövig
merül

ahogy
árnyék bújik buja fénye elől
üres térköz önmagából ki()kell
ki testesülve
okul az okkult
volt századok múmiája
üres térközt tölt elme
beteg hol önmagadból a csak(-)ra
nem önmagadért szállsz
egy miatyánknyira
síkra
csak kultusz
csak úgy
keletkezhetsz
ha nem az örök tér vissza
benned
hanem

ahogy
idéznek jelek

/ poet.hu /