Ma agymosás a vesztegzár alatt, holnap már enyészünk, hidd el...
Hááááháááá...! Ahogy a csigának sincs orra, éppencsak úgy,
Semmilyenné váltunk, de legalább egységesen: -Temegén-...

Fekete filctollal megrajzoljuk majd egymás arcát...
Végül csak mosolyra görbülünk...amolyan mindig titkolózó, síró-mosolyra...
És a mellkasodon, baltájékon, besatírozok egy foltot: -a szíved-...

Becibálod kontúrjaim közé azt a sáros kis pocsolyát az útszélről: - a lelkem-...
Planéták tömör fekete fény-testei gázolnak át fölöttünk, onnan lopok csillogást,
Amolyan soha ki nem alvót, játékosat, szelídet, mégis komor fényűt, hogy ragyoghassunk is majd néha...-szemek-tükrén-...

Érintéseket álmodunk, összefonódó kezekét,
Vagy egymásbacsavarodott vágyakét, álmodunk magunknak érzéseket, a legforróbb és a legridegebb érzéseket egyszerre,
és legördülő könnyeket, szerelmet, fájdalmat, félelmeket és merészséget,
csupa olyan dolgot, amely számunkra nem létezik...

-...csak néztem odefenn a szekrény tetején, azt a hideg, kemény arcot, amely
olyan nyomorúságosnak tűnt hirtelen, még azzal a gondosan odafestett
mosolyával is...rossz lehet porcelán-figurának lenni...és egy
percig...egyetlen apró perceig az járt a fejemben, hogy lelököm
onnan...-

Na és...engem...engem ki fog lelökni?

/ poet.hu /