plasztikus mosolyok ragaszkodnak
az egyszervolt boldogsághoz
(emlékek, emlékszel?)
üvegpalackba rejtett pirkadat
zavar ki az álomból
izzadt napra keltél fel (ez nem a minden)
éhező gondolatok szorítják
sarokba a maradék éjjeli nyugalmat
eltűnt a pók is, csak gubókban száradó
tegnapi pillanatok válaszolnak
éles fények, égnek-égek
hasadékokkal a szemedben
mázsás szavak alá temetve
mozdulatlannak tűnhetsz
alvadt-vér-maszkod alól méreg szivárog
reszkető kezeidből hullnak
a mindennapok (szilánkok a tudatban)
még a feketeségbe korbácsolt nyárban is
maradnak tisztán mélyülő mély érzések
és mint a megnyugvó holtak a sötét csöndet:
bátrabban viseli az ember a magányt

/ poet.hu /