Hallgatlak a semmi

vállának dőlve.

Nincs bennem rejtett

potenciál,

kifordított viharkabát,

mutatom,

mi vagyok:

szélárnyékba menekült

idegen,

halálra vált, csikorgó

mondatokkal.

Nagy ívű séták háborúkon át

a kapor illatáig…

veled.

Mellkasomon

tehervonatok

járnak,

nem viszi

messze

egy se

a zajt,

itt hús szakadt,

mikor a közfalak

összedőltek,

nyúlós massza

lett

a jövő.

Gonddal nevelt félelem,

ne tovább...

alkuképtelen, zárt ajtók.

Jelmezem vagyok,

egyedüli jogutódom,

zúgolódás nélkül

viselem magam,

kevés javam,

ennyi most:

implicit érzelem.

Ő kés, te kés vagy én késtem,

látod, immár vér nélkül is jó,

állok felhasogatva,

nincs hova tenni a

kezem:

Anya,

fáj.

Megalkuvásokkal szegett

árva érintés…

csorba élek

mindenütt.

Sorsára hagyott expozíció,

távolságok írnak körül,

az emberek ugyanúgy

sietnek az esernyők alatt,

lábam elé

gallyakat tördel most is a szél,

sajgó, koravén lélegzet,

kopog velem az út,

fogy a fény,

minden lépés rövidebb,

rezzenésnyi leszek,

míg elférek valóban

-sápadt, összefirkált fecni -

bármely isten

bármely tenyerén.

Hallgatlak a semmi falának

dőlve,

földre szórt igazságok…

olykor egy marék kapor

a világ.

/ poet.hu- NHI /