Összekulcsolt kéz. A hajnali fény

viola-könnyei beharmatozzák a verandát.

Nesztelen remeteként

térdeplek, csodálatos ez a magány,

a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.

Ilyenkor minden elcsitul

s a tegnapok vérző, tövises sebeit

jelenléted bekötözi.

Olyan ember vagyok,

ki titokzatos utakra indult,

nyugtalan, menekülve,

pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,

mire végre megértettem az élet üzenetét.

Szétosztom most alázatosan magam,

ezt a költemény, a szeretetet, a tüzet,

hogy soha meg ne fogyatkozzon,

fogadjátok a fény szétáradó békességét.

Tudom, 

csak tovább növelem a zűrzavart,

ha nem szeretek, 

tékozlásom megbélyegez,

idegen maradok, és nem értik meg szavam.

Szeretet.

A legszebb gyöngyszem

szíved ékszerében.