Amíg  a  lassan  enyhülő  legelőn  

ezernyi  tücsök  kereplője  perceg,  

megvénült  alkonynap  éjbe  szentülőn  

tán  hajnalig  is  nyújtaná  e  percet.  

Elmúló  horizonton  még  álmokat  

hunyorognának  a  vaksi  csillagok  

mint,  sok  aprócska,  mennyei  zsarátnok  

egy  égi  vulkánban:  vágyva  felragyog.  

Csendesen  életre  kapó  esti  szél  

a  rét  szénahaját  meg - megfésüli,  

miközben  elmúlt  legendákat  mesél  

és  a  jövő  reménységét  megszüli.  

Langyos  párában  fellélegzik  a  föld;  

megfáradt  gazdaként  szűk  ingnyakat  nyit  

és  a  nyári  éj  halovány  penészzöld  

színre  emészti  az  esti  holdkiflit. 

( poet.hu )

(2012.    július  03. )