Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló vizgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.
![[kiömlő gondolatok] - Pera76](https://m.blog.hu/eg/egykisolvasnivalo/image/.external/.thumbs/9e4c86fc38c0f5e941d6c5c600d26aee_669ba6b3c379af695492e9efd7630b86.jpg)
