Megmelegszem kicsit ebben a versben, 
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás 
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap. 
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók 
szűk rekeszében ott esetlenkedik 
közöttetek a halál, de ti már őt se 
veszitek észre, mint akik eladták 
szembogarukat valamelyik balkáni piacon. 

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk 
együtt. Mind a húsz körmünk 
kint éjszakázott a hortobágyi hóban. 
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők 
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan 
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal 
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség. 

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak. 
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült 
forradalmak hevernek temetetlenül – 
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket. 

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. 
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás 
fényébe kellett volna odaállnunk 
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal 
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket 
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön 
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek, 
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt 
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának 
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.