Kék csillagát sziklaszín bükk alatt
hetykén lengeti már a télizöld;
alatta nagy barlanglakó vadak
csontvázait morzsolgatja a föld.
Egetverő vén bükkök gyökere
öles mélységben köréjük karolt:
ennyi azoknak minden öröme,
kiknek itt valaha víg násza volt.
S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon
s csirippoljon valamit egy madárka:
a csitri hang végigfut a sudáron
s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa.

*

Itt szökdösnek a vézna mókusok,
egyetlen rossz ideg izgága testük;
ugrás közben lompos farkuk suhog,
húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt.
Bolond szökdécselés az életük,
s nyomorult lapulás ág-könyökében,
rossz odujokban pókok és tetük
között vacogtak át ezen a télen.
Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak
rejtik őket, kuncognak és makognak;
alattuk mélyen alszanak a Bátrak,
kiket ősapáink kipusztítottak.

*

Itt járunk most ketten örökre eltünt,
elhorkant bölény-szerelmek helyén,
s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk,
tán legnagyobb a világ kerekén
s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk –
Hiába vágod fogaid belém:
tán akkora sincs emberi szerelmünk,
mint cincéreké az ág levelén.

*

Itt állanak a sziklatestű bükkök,
napfoltozottan ég a szürke kéreg;
fogyatkozó, sudár sereg, közöttük
pusztítanak a balták és a kések.
Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak
s a legnagyobba egy nevet bevéssek;
de örökké a nagy bükkök sem állnak.
Minek vésném neved az eltűnésnek? –

*

Míg a hegyek egy-két centit lekopnak,
addig mi ötször-hatszor meghalunk.
Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat
s kicserél végképp, ha megunt.
Torkukszakadtából azért kiáltnak
a hegytetőn nagyot az emberek,
mert azt hiszik, ha ők halálra váltak,
hangjuk a sziklában tovább rezeg.
Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék
belém fogad fehér csonthorgonya;
ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék:
ölelj, harapj, ne engedj el soha!