…és múzsa lett az egész világ

minden boldogsága, fájdalma,

élő és holt lelkek

szárnyalása, zuhanása.

Az idő széttágul,

őrülten csapkodnak az

anyátlan, kócos szelek,

vitorlát bontanak

a gyermekarcú fellegek.

Bebábozódunk. Egymáshoz érünk.

Tegnap. Holnap.

Valahol, valamikor.

De most nincs boldog lebegés.

A fulladás, és a zuhanás összes kínja

körbefonja fáradt testünk.

A kereszt nehéz, rajta, benne

hozott, kapott, talált áldások, bűnök.

A szögek egyre mélyebbre vájnak,

mintha kést forgatnának bennem.

A sötétség kettévágja a fényt.

most fakadj, nyílj, záródj, imádkozz…

Mi mennyországunk.

Én Istenem.

Te Istened.

Mi poklunk.

játsszuk el, hogy játsszuk az életet…

Félúton vagyok, hozzád, tőled,

félélettel, félmosollyal,

félbőröndnyi álommal…

Nincs kint, nincs bent,

nincs ajtó, se otthon,

se emlék, se álom…

Kezem a kilincsen.

Szakad a hús, törik a csont.

Mennék, de valaki megelőzte életem.

Lábnyomok csupasz szívemen,

reszketve fázik a szerelem idebent…

Vérzik az alkony a lét csendes halmain.

Taposom az időt, égig érő hiányban

gyalogolok, keresem az utat,

hisz tegnap még fénybe néztünk,

ma vakon tapogatjuk

mi álmainkból megmaradt.

Üres szavakat ringat a Hold.

Valóság, képzelet,

örvények, zihálások.

Hallom csendjeimet…

A madarak szárnysuhogását,

anyám vajúdását,

az első lélegzetet,

a vénfolyó hullámait,

apám halkuló szavát,

a valahová indulást,

és a semmibe érkezést,

a születést,

a halált,

a kövek

fájdalmas,

mély,

nagyon mély

zuhanását …

Tenyerünkön firkált sorsok,

az utolsó pillanat, érzés te vagy.

Maradj még, ne mozdulj a fényből.

Megírlak, megrajzollak.

Csendből, zajból, tegnapból,

holnapból. Magamnak.

Esőt sír körénk az éjszaka,

zuhog a csend, az idő szűkül,

a vers sem ad már menedéket,

riadt álmainkból pillangók születnek …