S majd meghalunk oly szépen mi is, mint
hullott-tollú tavaszi reggelek halnak madarak tátott csőrein;
és erdős, hűs ligetek alá vetkezi magát csontjaink roppanó
fehér fényessége, amikor eljön az Idő.
Csak elfekszünk szem-lehunyt álmok tarka végtelenén
s talán szép hangokon átmosott hulló hajnalok ölében ringatjuk
elféltett lelkeinket.
De ma még dúdolva szeretjük egymást ölelve
erdős, hűs ligetek csókos útjain s pirulva nézzük szeplős alkonyok
nyitva felejtett szemérmes némaságát.
Barátnőm dolgozik, a kedves... s ha el van:
messzire járó talpas magányát féltem csak mindig én
és akkor úgy hiányzik.
Már vigyázzatok rá, mert kedves Ő,
s szelíden kócolt hajnalok leheletét viszi magában
ha indul fel-felnyíló boldog nappalokon.
És boldog is, --- büszke rám, hogy rajzokkal szépítem
szépre font csókjait s mások csodálnak.
Pedig "csak" rajzolok, és semmi az... de tudja Ő, hogy nem;
s nevet s legyint ha szólok, mert bennük élek én már és Ő így szeret.
Vigyázzatok rá ezért, mert úgy elóv bajoktól engem is
e hamis, eltáruló világban
ahol meleg magányban elérnek s felélnek mind a percek;
de néha még virágokat s álmokat szorít magához,
kacéran apró mosolyokkal karolja lelkének fáradalmát
s olykor oly szomorú lesz felhő-festett borús, nagy Ég alatt.
Szép szemű; olyan, mint ti s mi mind, --
kis rímeket s dalokat hord szíve dombjai alatt,
de szárnyra engedni őket félti még...
S dúdolva jár ha Nap süt, vállára elnyílott hajnal szirmai simulnak
s hűs, csodás ligetek emlékéről mesél.
Már szeressétek ti is, mert hullató eső pettyezett könnyeit csillogja
néha álom látta szempillák között s olyankor félőn hűs vigaszra
s csókra vár.
De most könnyű kedvű még... Égre harsogó bokrok lengő ágait
simítja ujjhegyével, s amíg Napba nevet: szívében
fényre-boldog öröm aprócska lángja ami remeg és szeretni s égni tanul.
Már féltsétek Őt, mert védtelen s álmokkal telt Remények pelyheit
festi szépre napesti sóhajokkal, ha hozzám szereti magát
pirulós alkonyatkor.
Kedves Ő; álmokkal szépül -- vidám olyankor,
s nem tudja
hogyha néha szomorúbb, bús, napokon
sóhajos ligetek fedetlen útját járom: vágy-nehéz illata ölel magába,
oly boldog vagyok én s Rá,
csak Rá gondolok. / poet.hu / |
