Az Idő mindent visszavesz

mit valaha adott.

Fut, fut elfénylő sineken

volt-játékvonatod.


Volt-labdád gurul, elgurul.

Pirosa sem marad.

Átlebeg hulló álmokon

hólepke-pillanat.


Az Idő mindent visszavesz ,

s már csak könnycsepp zenél ,

s amit megtart a két kezed:

nem több a semminél.


A nyárfa súg és ég-falak

kékje tünődik át

könnycseppeken , örök zenén:

kétkedő némaság.


Egy-egy volt-könyved visszanéz ,

s cimlapján elragyog

hitt hit-csoda , szépség-csoda:

csillagom , csillagod.


Az Idő mindent visszavesz , -

miért is adta hát

a láthatárt , naptáncú dal

igérő hajnalát ,


varázslatát , kék ég-falak

zengését és a Szót:

források édesgyermekét ,

álomruhás valót?


Az Idő mindent visszavett ,

s mig lehull két kezem:

könnycsepp zenél. A nyárfa súg:

- Semmi sem , semmi sem...