Megszokhatatlan a csend,

az összeaszott mákkoponyák,

és a lakótelep csontcsikorító csendje.

Nekem nincs vőlegényruhám,

egy széthordott ország

mezítlábas leventéje vagyok.

Néha meg-megsötétedik a szemem:

kigombolhatatlan ingeket sejtek

a csapkodó esőben,

gyaloglábon kihordott, lázas

érintéseket.

Én már mindenütt a hajadat látom,

engem már minden út elvezet a szádig,

az egész kitagadott kontinensen

csak te tudod átmenteni

nyári tekintetemet az őszön,

a szobafalak függőleges, meszelt hómezőin.

Legjobb lenne sáladba kötve kiszöktetni belőlem

minden megmaradt csillagot és szeplőt,

minden megmaradt anyajegyet,

elárverezhetetlen hazámat,

s gazdátlan életemet

örökkön örökké

ámen.

/ 7torony.hu /