Nem tudom...

Miért, s hogyan etted be magad a sejtjeimbe?

Mert a volt, s ami nem lett, beférkőzött cudarul,

a semmi napoknak minden pillanatába.

Éppúgy, mint a köd a völgybe, beszorult...

Már oly rég nincs miért, s mégis...

Az idő rohan, de csak csigalassúsággal

visz el belőle egy-egy cafatot.

Belém etted magad.

Semmi sincs, s mégis van.

Olyan ez, mint az egyirányú út,

csak nem vezet sehová.

Most az útszéli póznák szürkesége is vakít.

Kimeresztett szemekkel keresem a fényt,

a színt, amely átragyoghatna a megfakult falakon.

Hogyan nyílt meg, a régen magamra

zárt, rozsdás kapunak ódon lakatja? Nem tudom.

De kinyílt, és nem akar bezáródni. Pedig erős vagyok.

Mégis szüntelen bennem a csend. Csak néha töri meg

bársonybarna hangod, s csak olyankor látom arcodat...

De látom. Pedig mindig mást nézek.

Most borús a táj, és hideg.

Galambszürke a levegő, és páracseppek

lógnak a meggörnyedt leveleken...

Egyedül megyek, mégis magammal viszlek mindenhová.

Mert bennem vagy. Hogy miért?

Azt nem tudom...