Amikor Susan Sontag világos gondolatai új kérdésekben fogalmazódnak meg az erkélyről tört pályán befutó fényutcában, és a rég le nem vett poros tetejű könyvek és kedves régi tárgyak meghajolva körülölelnek, időeltolódott éjjelekben nem mérhető pillanatfolyam toldja meg születésem elfelejtett percét.
Őszinte kacagásod hangja most is itt van velem, keresem a helyet, hogy pontosan honnan is visszhangozhat fejemben. Azt hiszem, innen-onnan vándorolgat az a kedves szeretetteli mosoly is, amivel ma reggel búcsúztál ’nem akarok óvodába menni’ énemtől.
Várom a szombat délutánt, hogy Horváth Ilonát hírből sem ismerő Neked sütött malátasüteménnyel a zsebemben, kiterített plédünkön szalmaszállal a szánkban, latin nevén nevezd a fölöttünk repkedő bogarakat.
Remélem, arra jár majd egy katica, és én is nevén nevezem
Mindened.