Csöndre intettek az évek. Hallgatok.

Jaj nektek szerelmek, jaj nektek tegnapok.

Bár tudnám sajnálni magam értetek,

De helyette csak a lélekémelyítő fásultság

Lebeg a fejem felett… nap, mint nap.

És azokra az estékre emlékezem,

Mikor még tudtam sírni, ha fájt,

De a sós víz hamar oldódik a fényben,

S az egyetlen, ami megmaradt,

Az a tompán lüktető szívseb… itt bent,

Amibe évek óta rejtelek…

Magam elől is.

S hogy ne kelljen látnom,

Sóhajtva hunyok szemet

Minden Istentől való jel felett,

És játszom: gyermeket, buta lányt, színlelt beteget.

Ki nem érti szavaid, csak mosolyogva bámul,

Míg meztelen tekinteted aláhull végleg.

S az idő lelkemmel egyre körbe jár,

Mint súlyos, nehéz esti zsoltár

Az üres templomok éneklő visszhangjával.

Csöndre intettek az évek, hallgatok

Jaj nektek szerelmek és jaj nektek tegnapok,

Az idő lomha léptekkel bűvöli a lelkem,

Fényt söpör az Isten egy gyógyuló szívsebben,

Miben érnek bűvös, csodás jelek,

Mióta magában téged felfedezett.