Ölelkező fák alatt
ma megrekedt a pillanat;
felhők felett
a nap ragyog,
a nyár szemében tűz lobog.

Lágy szellő kócolta fák
alatt, mint régen volt kofák,
fecserészett
a gondolat –
szívembe hangos tőr akadt.

Ágak sustorgón súgják
hajladozó vihar hangját;
kettéhasadt,
le is szakadt,
utána síri csönd maradt…

Sárban hever halott lomb,
távol nagy morajlás a domb,
cikkanó fény,
vad villámok,
ég és föld egyszerre zokog.

Szememből is könny csorog,
kidőlt fatörzsön jég kopog,
siratni mind,
mi elveszett –
csak azt tudom – a kenyeret.

/ poet.hu / bhi /