Megváltozhat hajunk színe, de vérünket nem festhetjük át.
Hiába változik minden, hiába más a világ.
Néha tűrőképességem elvész, úgy, mint pár régi jó barát.
S eltűnik a félszeg mosolyban a pillanat, a varázs.
Néhány gyötrött emlékkép, marad már csupán.
Elhagyott minden mi volt, s itt élünk mostohán.
Kengyelbe kötöm a lovamat, s elvágtatok messze én.
Menekülök, mert sebet ejtettem mások szívén.

Bort kóstolva, halkan, csendben, kicsit sírtam, majd nevettem.
Eldobtam a kő szívemet. Eltörölném a nevemet.
Bort kóstolva, rád gondoltam, rád ki már rég elhagyott.
Eldobtam a kő szívemet. S mindenki térdre rogyott.

Fejfámon üres szavak.
Élt és halt, ki megszakadt.
Fejfámon ott a nevem.
Eltörölném azt csendesen.

Még a Hold sem jő elő ma éjjel.
Elbujdosott a felhők mögött.
Testem még most is tele van vérrel.
S szívem helyére genny költözött.

Megváltanám a világot, minden mocskos dologtól.
Elfeledném az életem, mi sajnos nem hemzseg a jótól.
Más miért boldog? Más miért szerethet?
Nekem miért ez jutott? Lelkem miért nem nevethet?
Bájos szemeim, kiszáradnak, porrá lesz mindenem.
Oh pár év múlva, koporsóba, ott lesz az én testem.
S aztán később? Nem tudom. Lesz, ki rám emlékezik?
Lesz-e, ki értem könnyezik? S kik a rózsákat majd elém teszik?

Elvész a félszeg mosolyban minden mi jó.
Az élet, a szerelem, a csók, mi tűzforró.