Álmos nem vagyok, mert már álmodok,

Shakespeare kertjében élet-rab vagyok.

Tündér-királyok, bohóc-farkasok,

Baljós kacajok, gyilkos pénz-sasok.


Hamlet kezében beszédes monológ,

Koponyám kapkodom, köd gomolyog.

Átkod szórd, király! Ott a várfokán,

Éteri tested vesztett koronát.


Mondd el titkod, mitől tűnt el erőd?!

Kakasszóra mért lépsz napod előtt?

Zúgod, nem várt és igaztalanul

Ölték meg a tested, ököl beszorul…


Tisztulni se tudtál, háborúk és halál

Vermét hányszor ástad, s ravatalát

Ácsoltad a gúnynak, mentél tovább.

Láng-üszkökön léptél, védtél határt.


Most itt állsz némán, fájdalmad eged,

Vársz, fiad meghallja üzeneted?

Bosszúra bosszú jár, dárdára kard,

A halott nem nyugszik, szelleme a kar.


Vérfolyók, zendülnek harang-hadak,

Bús király, mért hallom sikolyodat?

Shakespeare, Uram, kacagsz? Roppant korok

Csontján égő tűz, Dánia zokog.

/ poet.hu - farao /

 

Ódin segíts, itt van, újra köztünk jár!
Pörölykaszája, mint cséplőgép arat,
Nem lesz holnap s holnapután sohamár,
Midőn porba kiált köröttünk minden védőfalat.

Itt van ő, a Skullenheim! Hel földjéről
Feljött az alabástrom lépcsőkön át,
Koponyasisakja kacag fejéről,
Midőn megkezdi sorainkban a tisztító csatát.

Rettegjetek: a Pokol a Földre szállt.
Tél harsog havat, jeget, és zúzmarát,
S a lángoló hó harsog ezer halált,
Midőn az utolsó csillag kioltja fénysugarát.

S zeng a viharban a Ragnarök szava;
Hóba fagyott csatalobogó felett
Köröz sóvárgó szürkevarjak raja,
Midőn árnyék vet a harcmező fölé árnyfelleget.

Ódin! Látom, s félem a Skullenheimet:
Megfagyott csontjaink hideg hantján áll,
S nincs valkűr, ki elvigye a hősöket,
Midőn letűnt Midgard halványodó fénye alászáll.

És sötét lesz a Föld, örökre sötét;
A Koponyasisakos elbandukolt,
Hogy másutt élje magányos életét.
Sírján ez áll majd: Ő is csak ember volt.

/ napkorong.hu /

Dadog a szó
elakad az érzés
az igazság arcodon csattan
nagy a kísértés,
hogy visszavágj
persze
csak pengeéles szóval,
de nem teszed,
mert az eszed
megálljt mond,
és a kezed
zsebreteszed
hogy vissza ne üssenek a gesztusok.
Jézusom,
már megint hol vagyok?

* * *

Libikóka a semmi peremén

* * *

Itt vagyok!
itt vagyok a sarokban.
Tudod, rossz voltam
és ide tettek,
és aztán valahogy itt felejtettek.
És hogy mért hüppögök?
Mert már
ötven éve itt ülök!

* * *

Csússz mellém,
jó szorosan,
hogy hozzám érj,
nem kell a szó,
csak rontanál rajta,
betakar bennünket
a vonzás hatalma.

/ napkorong.hu /

Az arctalanná vedlett városban
elmosódtak a mozdulatok,
s az összefutott remegő fények
szorosan belémölelték az alakod.

A búcsú kopogott egyre hangosabban
sietőssé vált lépteink alatt,
amikor az utolsó metróba beszálltunk,
mellénk ült a száguldó pillanat.

Ostrom alá vette a végtelent
a szemedből kiszakadt sugár
szemembe élesfényesen csapódott...

íriszemen még most is táncot jár,
s esténként két néma árnyék a peronon
összeforrva az utolsó metróra vár.

/  A Tanítványi Láncolat  Irodalmi Klubb /

hol van az a levél mely igy kezdődik -Te én vagy!

egyetlen világ melyben létezel
üvegtestü csönd
méla álmok
apró zajok
festett képek
hordónyi magánya
hempergő gondjai
kirázzák álombolháikat
a földre.
mosolyok
egység
kettészakitott léleklevél,
isten üzenetei a világnak.
egyben vagyok.
AZ EGYben.
nem szakitott ketté az élet.
s téged?

hol van az a levél mely igy kezdődik
-Te én vagy!
-minden Én vagy
minden Te vagy
A semmi határa, az a Vándor célja,
ott találja az ürességben a mindent.
minkor nincs szándék, Ott az isten
mikor nincs vágy ott a szeretet!
mikor nincs akarat, az az út
az üres korsó. Az a tiszta kút,
mellyből merithetsz.
Légy az aki nem lát,
nem hall,
nem érez
nem kér
nem akar
nem tud.
s tiéd lesz minden szín,
minden zene
minden ajándék
minden szándék
minden bölcsesség.
tiéd lesz, kit úgy hivsz:ÉN!


( zain.virtus.hu )

a világ homlokára
tetovált a sors
- gondolhatják sokan:
de csúf ez a folt -
nem én akartam lenni,
mégis itt vagyok
s ha egyszer eltünök
nem sok nyomot hagyok

ajkamról szállnak
könnyű dallamok,
a por mit felkavartam
nem takar napot

de éjjel felettem is
áldott hold ragyog,
mögöttem ködbe tünnek
mámoros napok,
előttem göröngyöket
gyűr magán az út,
mely múltamból jön
s a semmibe fut

te, ki nyomomba lépsz
tán eszedbe jut:
erre járt egy lélek,
ki feledni nem tud

/ poet.hu - dreaming /

Ölelkező fák alatt
ma megrekedt a pillanat;
felhők felett
a nap ragyog,
a nyár szemében tűz lobog.

Lágy szellő kócolta fák
alatt, mint régen volt kofák,
fecserészett
a gondolat –
szívembe hangos tőr akadt.

Ágak sustorgón súgják
hajladozó vihar hangját;
kettéhasadt,
le is szakadt,
utána síri csönd maradt…

Sárban hever halott lomb,
távol nagy morajlás a domb,
cikkanó fény,
vad villámok,
ég és föld egyszerre zokog.

Szememből is könny csorog,
kidőlt fatörzsön jég kopog,
siratni mind,
mi elveszett –
csak azt tudom – a kenyeret.

/ poet.hu / bhi /

Ha már itt vagyok,
Olyan nyomot hagyok,
Amit ember még sohasem.
Miattam egy lélek megfagyott!

Ha kell repülök,
Szárnyalok feléd.
Olykor nem látok semmit,
Vakon ütközök Beléd!

Ismerj meg!
Lehet hogy fáj majd;
Kérlek érintsd meg a lelkem!
És én ott maradok nálad.

Lehetsz buta,
Lehetsz gyerekesen naiv.
De ne lépj olyan útra,
Mely most vonz, később taszít.

Légy türelmes!
Várd a csodát.
Ha kell legyél szerelmes,
De ne feledd a szabályt!

Mert a szabály Rólad szólt,
Nem pedig Érted.
Ha kivártad a végét,
Talán meg is érted!

Ha meghalok egyszer,
Szavaim ne feledd!
Elárultam mindent,
Rájössz ha lefekszel.

Mikor lepihensz majd,
A csillagok alá.
Ráébredsz arra,
Mi volt a szabály...

/ poet.hu / gardonyi /

...mert mi vagyok én
csak rezignált kis jel,
akit azt hiszed ismersz
és én is azt hiszem
az vagyok,
akit szemednek
megmutatok,
amikor futnak
a betűk
a szavak
s hagyom,
hogy megrajzoljanak
neked,
akit aztán
egy néma gondolattal
elviszel...

/ poet.hu /

Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;

ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;

de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a busarcu gondot,

mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg az olajos zárba kulcsod.

- még nem nyitom szemem,
így megtarthatom cseppet -

billegek napsugárfonálon,
kapaszkodom fényfátyol szegélyén,
jó lenne itt érezni végleg:
hintázni a boldogság reményén

/ AMF /

Hallgatlak a semmi

vállának dőlve.

Nincs bennem rejtett

potenciál,

kifordított viharkabát,

mutatom,

mi vagyok:

szélárnyékba menekült

idegen,

halálra vált, csikorgó

mondatokkal.

Nagy ívű séták háborúkon át

a kapor illatáig…

veled.

Mellkasomon

tehervonatok

járnak,

nem viszi

messze

egy se

a zajt,

itt hús szakadt,

mikor a közfalak

összedőltek,

nyúlós massza

lett

a jövő.

Gonddal nevelt félelem,

ne tovább...

alkuképtelen, zárt ajtók.

Jelmezem vagyok,

egyedüli jogutódom,

zúgolódás nélkül

viselem magam,

kevés javam,

ennyi most:

implicit érzelem.

Ő kés, te kés vagy én késtem,

látod, immár vér nélkül is jó,

állok felhasogatva,

nincs hova tenni a

kezem:

Anya,

fáj.

Megalkuvásokkal szegett

árva érintés…

csorba élek

mindenütt.

Sorsára hagyott expozíció,

távolságok írnak körül,

az emberek ugyanúgy

sietnek az esernyők alatt,

lábam elé

gallyakat tördel most is a szél,

sajgó, koravén lélegzet,

kopog velem az út,

fogy a fény,

minden lépés rövidebb,

rezzenésnyi leszek,

míg elférek valóban

-sápadt, összefirkált fecni -

bármely isten

bármely tenyerén.

Hallgatlak a semmi falának

dőlve,

földre szórt igazságok…

olykor egy marék kapor

a világ.

/ poet.hu- NHI /

Hol ocsmány nedvek
vakarják az eget,
oda születtem én.

Ammóniába omló
füstös fellegek
isteni peremén.

Telepi rózsák
fuldokló szirmainak
testvéreként,

úgy nőttem fel
e vidéken, hogy
főmet cementek
óvták…

Ide születtem én.

Ide, mi örökkön
otthonom marad…
A tér, a hinta s az
egyhangú kőfalak.
A fák gyötört ágai,
a lehulló levelek…

Sötét pincék árnyait
kergető gyermekek.

Társaim voltak… ők,
kik porban úszva
tapsolták az eget,
és sárban hemperegtek,
ha eső esett.

Ha kérdeznéd világ,
hogy hol születtem én,
azt felelném: a péti,
minden telepnek
üveghegyén!

/ AMF /

nyers vagyok, mosatlan.
ha belémharapsz
törik a fogad, zománcát 
karcolja homok.

bio. engem vegyszer
nem áztat.
vígan rág 
bennem a féreg.

és...
mosható a kosz.
és...
puhítható a hús.

a lényeg:

a sár és tömény
hús alatt,
az "és" után is;
az őszinteség - marad.

/ poet.hu /

minden kívül maradt
csak te jöttél beljebb
ülök mozdulatlan remegésben
apró léptekkel lépsz előre
nyúlok utánad könnyedén
már nem kerülöm utad
-valami törhetetlen-
kimondott szavak között
ülünk egymással szemben
csak nézlek

Napos tavaszi délután  volt. Csak ült és élvezte a jó időt. Napszemüvegén át nézte a járókelőket. Magányosan üldögélt nem akart senkivel sem beszélgetni. A háta mögül hallotta hogy fiatal lányok közelednek hozzá. A sugdolózásuk messziről odahallatszott . A fiú lelkileg már készült a beszélgetésre. Tudta hogy a lányok oda tartanak hozzá. A két lány a fiú mellé ért és nevetgéltek. Az egyikük leült a fiú mellé.

-          Bocsi nem tudod megmondani mennyi az idő? kérdezte a lány

A fiú az órájára nézett és válaszolt.

-          4 óra múlt. mondta. A fiú a lány karjára nézett amelyen szintén volt óra.

-          Milyen szép az idő! jegyezte meg a lány.

-          Ha te mondod! mondta a fiú.

-          Téged hogy hívnak? kérdezte a lány

A fiú csak nézett maga elé. Kis vártatva válaszolt.

-          Hogy mi a nevem? Amit szeretnél!

A lányok értetlenül néztek.

-          Miért akarod tudni? kérdezte a fiú

-          Attól jobban fogod érezni magad? Lényegtelen hogyan szólítjuk egymást ha őszinték vagyunk egymáshoz. A nevünk úgyis csak néhány karakter egymás után. Meg amúgy is neked kellett volna először bemutatkozni mert te jöttél ide.

-          Szia a nevem…. kezdett bele a lány

-          Hagyjuk már…Őszintén nem is érdekel. vágott közbe a srác.

-          Most mi a bajod?Neked semmi sem jó? kérdezte a lány

-          Nem baj ha rágyújtok? kérdezte a fiú. A választ nem várta meg. A bőrdzseki belső zsebébe nyúlt és kivett egy szálat. Már égett a cigi mire a lányok válaszoltak.

-          Nem,mi is szoktunk. válaszolták.

-          Miért? kérdezte a fiú

-          Hát,nem is tudom,talán…

-          Ez milyen válasz? Elmondok valamit. A választ csak akkor tudod értelmesen elmondani ha őszinte vagy magadhoz és a többiekhez. Gondolkodtál már azon hogy mindennek oka van?

-          Hát nem igazán! válaszolta a lány.

-          Sejtettem. mondta a fiú

-          Miért vagy ilyen bunkó velünk? Talán nem találsz minket szépnek?

A fiú elmosolyodott.

-          Szépség?Tudsz  valamit egyáltalán a szépségről? Azért mert ki van vasalva a hajad és van rajtad egy torna cipő már szép vagy? Ha igy gondolod akkor kimondottan csúnya vagy! Hallottál már a belső szépségről? Az az egyetlen dolog ami megszépithet egy nőt. Ezt már messziről lehet látni. A belső szépség a teljes kiteljesülés amit talán csak a szerelemmel lehet elérni. Voltál már szerelmes?

-          Volt pár pasim! mondta a lány.

-          Hallod mit beszélsz? kérdezte a fiú. Nem ez volt a kérdés! Nem azt kérdeztem szűz vagy-e, csak hogy voltál már szerelmes.

A lány felállt.

-          Ilyen paraszttal még nem találkoztam! és elindult.

-          Várj csak ! szólt utána a fiú. Először is ne sértődj meg mert te jöttél ide igy nincs okod vergődni. Másodszor gondolkozz el a valódi okon hogy miért akartad megtudni a nevem.

Napos tavaszi délután  volt. Csak ült és tovább élvezte a jó időt.      
 

Bon_Scott - poet.hu

Nincs az a félhomály
Mi testet nem ölt bennem;
Elég, azt gondolnom
Mi az, mit tettem ma ellened

Fűrészes szivárvány
kiszáradt vízesés
áltató délibáb
semmi sem volt egész

Szürke ingovány ma minden percem
Átbújnék a gyémánt tű fokán
Jégvirág terem az üvegkertben
Kő vagyok a múlt sziklás fogán...

Mégis haladni kell
Létünk fakó lován
Előle, feléje, vagy érte
Oly mindegy, bárhová

Ameddig szív dobog
Amíg tüdő lehel
Egy giccses díszdoboz
homályos polcra lel...

nyelek
na
g
y
ot
testem
ha
l
o
tt
vagyok
fé
r
g
ek
belek
hu
l
l
ám
zások
én
s
o
se
mindig
má
s
o
k

/ poet. hu /

Érintem a fényed,
de nem érezlek Téged.
Messze jársz már tőlem,
mondtam én: felőlem…
Pedig mégse úgy gondoltam,
van, ami sohasem változik,
a szavakat csak úgy elhagytam;
azaz ők a számat,
de hazudhatok magamnak akár százat,
Te teszed velem a csodákat…
A jókat és a rosszakat,
s akárhogy mondom, hogy én nem,
közben és mindörökké csak Téged…

Együtt buktunk át a semmi küszöbén,
én térdre te rám estél
és ezen az estén egymás testén
annyiszor fordultunk át
mit megszámolt eszed, de a szád
kimondani nem bírta már
mert lángokban állt
a csókoktól melyet angyalok ástak szívemből ki,
mi
mégis démonokat hívtunk,
és bíztunk, hogy ők a tűzzel és a vérrel
ajkaink és csókjaink
addig perzselik míg, feladja az idő
mi elrejti a végtelent
előlünk édesem
ma éjjel két kezem erős satu
fogja lelkedet
testem kapu, határ
itt hagyunk titeket hamu, halál
az idő most olvadó jég
meleg tenyeredben
szíved tüzétől, most a világ fájdalma
múlik el
ahogy kezedből elfolyik a semmibe
és mondod:
soha senkibe…

/ AMF /