szutykos térdű
asszony-boszorkányok
hajastól kisütött
zsírján
szépen felcseperedtél...
a tudat szűkölő kutyakölke felet
ítéletet mondtál
de fodros felhőidről
már ne integess felém...
( poet.hu )
szutykos térdű
asszony-boszorkányok
hajastól kisütött
zsírján
szépen felcseperedtél...
a tudat szűkölő kutyakölke felet
ítéletet mondtál
de fodros felhőidről
már ne integess felém...
( poet.hu )
Álmos nem vagyok, mert már álmodok,
Shakespeare kertjében élet-rab vagyok.
Tündér-királyok, bohóc-farkasok,
Baljós kacajok, gyilkos pénz-sasok.
Hamlet kezében beszédes monológ,
Koponyám kapkodom, köd gomolyog.
Átkod szórd, király! Ott a várfokán,
Éteri tested vesztett koronát.
Mondd el titkod, mitől tűnt el erőd?!
Kakasszóra mért lépsz napod előtt?
Zúgod, nem várt és igaztalanul
Ölték meg a tested, ököl beszorul…
Tisztulni se tudtál, háborúk és halál
Vermét hányszor ástad, s ravatalát
Ácsoltad a gúnynak, mentél tovább.
Láng-üszkökön léptél, védtél határt.
Most itt állsz némán, fájdalmad eged,
Vársz, fiad meghallja üzeneted?
Bosszúra bosszú jár, dárdára kard,
A halott nem nyugszik, szelleme a kar.
Vérfolyók, zendülnek harang-hadak,
Bús király, mért hallom sikolyodat?
Shakespeare, Uram, kacagsz? Roppant korok
Csontján égő tűz, Dánia zokog.
/ poet.hu - farao /
Ódin segíts, itt van, újra köztünk jár!
Pörölykaszája, mint cséplőgép arat,
Nem lesz holnap s holnapután sohamár,
Midőn porba kiált köröttünk minden védőfalat.
Itt van ő, a Skullenheim! Hel földjéről
Feljött az alabástrom lépcsőkön át,
Koponyasisakja kacag fejéről,
Midőn megkezdi sorainkban a tisztító csatát.
Rettegjetek: a Pokol a Földre szállt.
Tél harsog havat, jeget, és zúzmarát,
S a lángoló hó harsog ezer halált,
Midőn az utolsó csillag kioltja fénysugarát.
S zeng a viharban a Ragnarök szava;
Hóba fagyott csatalobogó felett
Köröz sóvárgó szürkevarjak raja,
Midőn árnyék vet a harcmező fölé árnyfelleget.
Ódin! Látom, s félem a Skullenheimet:
Megfagyott csontjaink hideg hantján áll,
S nincs valkűr, ki elvigye a hősöket,
Midőn letűnt Midgard halványodó fénye alászáll.
És sötét lesz a Föld, örökre sötét;
A Koponyasisakos elbandukolt,
Hogy másutt élje magányos életét.
Sírján ez áll majd: Ő is csak ember volt.
/ napkorong.hu /
Dadog a szó
elakad az érzés
az igazság arcodon csattan
nagy a kísértés,
hogy visszavágj
persze
csak pengeéles szóval,
de nem teszed,
mert az eszed
megálljt mond,
és a kezed
zsebreteszed
hogy vissza ne üssenek a gesztusok.
Jézusom,
már megint hol vagyok?
* * *
Libikóka a semmi peremén
* * *
Itt vagyok!
itt vagyok a sarokban.
Tudod, rossz voltam
és ide tettek,
és aztán valahogy itt felejtettek.
És hogy mért hüppögök?
Mert már
ötven éve itt ülök!
* * *
Csússz mellém,
jó szorosan,
hogy hozzám érj,
nem kell a szó,
csak rontanál rajta,
betakar bennünket
a vonzás hatalma.
/ napkorong.hu /
Az arctalanná vedlett városban
elmosódtak a mozdulatok,
s az összefutott remegő fények
szorosan belémölelték az alakod.
A búcsú kopogott egyre hangosabban
sietőssé vált lépteink alatt,
amikor az utolsó metróba beszálltunk,
mellénk ült a száguldó pillanat.
Ostrom alá vette a végtelent
a szemedből kiszakadt sugár
szemembe élesfényesen csapódott...
íriszemen még most is táncot jár,
s esténként két néma árnyék a peronon
összeforrva az utolsó metróra vár.
/ A Tanítványi Láncolat Irodalmi Klubb /
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
Így szólott apjához, édes szülejéhez:
...;Kedves apám, lelkem, valamit nem értek;
Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek,
Szemetek - jól láttam - majd könnyekben ázik,
Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik.
Kedves apám, töröm a fejemet régen
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem.
;A haza: ez a föld, hol világra jöttünk,
A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk
;De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!
;A haza: e tájék, kéklő hegyek orma,
Minden, a mi itt van és szívünknek drága,
Levegője, napja, vize, rónasága,
A virág a réten, a madár az ágon,
De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk,
Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben,
Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben,
Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség.
Több a haza ennél: nagyság és dicsőség,
Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik,
A kitől elvették s megsínyli halálig.
Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek
Veszik el az álmát!
Én nem sínyleném meg!
Mindenütt, van játék, mindenütt van lepke!
A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje,
Oltár, mely előtt csak fejlehajtva. térden
Áldozik az ember!
Jó atyám, nem értem!
Magyarázd meg jobban!
Hallgass ide gyermek!
Apuka mesét mond... Hallgasd s jól figyeld meg!
Egyszer volt... régen volt... Üldözőbe vették
És addig bántották, addig sértegették,
Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kivánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni,
A magyart gyűlölni és utálni fogja,
Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva,
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!
Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját
Gőgös üldözőknek vitte a fülében.
Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve,
Tízszer is, hússzor is útját arra vette,
Hova fecske, gólya híven visszajárnak
Nyíló kikeletkor: a magyar határnak.
Pergett az időnek halk homokja szépen,
És az, a ki látta lobogó dühében
A haragos embert ezelőtt sok évvel:
Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel.
Grófokkal komázik és hajlong a lába
Idegen királynak fényes udvarába'.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
Hogy sürögve járnak körülötte szolgák.
Tündöklik a napfény aranyos ruhában,
Serleg a kezében és mosoly a száján.
Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve.
Íme most is ott ül s poharat emelve
Szól a társasághoz harsányan, kevélyen:
-Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen!
Éljen a szerencse és a szívtelenség,
Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék
S hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig
Minden a világon... csak a haza vesszen!
Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen,
Szemei forognak, kábult agya szédül,
S mintha el akarna válni az eszétűl,
Fölkaczag, kikelve rettentőn magából,
Azután a könnye omlik mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe
A lenézett, gúnyolt távol haza népe,
S örült szerelemre gyúllad meg iránta,
A kit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!
Ittas czimborái lassan szétoszolnak,
Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
Ott zokog sokáig az üres teremben.
És másnap a szolgák, kik parancsát lesték,
A hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
De hiába minden... többé nem találták.
Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja,
Hogy a bujdosónak merre visz az utja;
Csak az Isten látja, mi van a szívében,
Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben,
Mi az, a mi hajtja, hogy menjen előre
Zúgó fergetegben és dőljön a kőre,
Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen.
Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen,
S ne legyen előtte se folyó se árok,
Míg nincsen a czélnál, mely után sóvárog.
Ott halad a vándor... vérnyomot hagy lába,
Sár, hó-víz betódul tépett sarujába,
Elkopott mezének nincs már semmi éke,
De szívében több lesz, mindig több a béke,
A mint közelebb jön a magyar határhoz,
Kikelet van újra. Daru, fecske szálldos
Kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken,
Mint ő, a ki fáradt! Hogy irigyli őket,
A sugárzó légben vígan lebegőket!
Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja,
A szegény bolyongót szívesen marasztja,
Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében,
És az apróságot tanítgatja szépen
- Rejtélyes mosollyal húzva őket félre -
Isten neve mellett a haza nevére!
De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat
Idegen föld néki, - mert itt nem maradhat.
Végső erejével tolja, magát, tolja,
Elcsigázott testét már alig vonszolja.
Néha le-leroskad; ekkor összeretten
És fölnéz az égre szomorún, ijedten,
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá...! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegűlő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszú csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!
Sírsz fiacskám ? Jól van! `Ez` a haza, látod!
hol van az a levél mely igy kezdődik -Te én vagy!
egyetlen világ melyben létezel
üvegtestü csönd
méla álmok
apró zajok
festett képek
hordónyi magánya
hempergő gondjai
kirázzák álombolháikat
a földre.
mosolyok
egység
kettészakitott léleklevél,
isten üzenetei a világnak.
egyben vagyok.
AZ EGYben.
nem szakitott ketté az élet.
s téged?
hol van az a levél mely igy kezdődik
-Te én vagy!
-minden Én vagy
minden Te vagy
A semmi határa, az a Vándor célja,
ott találja az ürességben a mindent.
minkor nincs szándék, Ott az isten
mikor nincs vágy ott a szeretet!
mikor nincs akarat, az az út
az üres korsó. Az a tiszta kút,
mellyből merithetsz.
Légy az aki nem lát,
nem hall,
nem érez
nem kér
nem akar
nem tud.
s tiéd lesz minden szín,
minden zene
minden ajándék
minden szándék
minden bölcsesség.
tiéd lesz, kit úgy hivsz:ÉN!
( zain.virtus.hu )
a világ homlokára
tetovált a sors
- gondolhatják sokan:
de csúf ez a folt -
nem én akartam lenni,
mégis itt vagyok
s ha egyszer eltünök
nem sok nyomot hagyok
ajkamról szállnak
könnyű dallamok,
a por mit felkavartam
nem takar napot
de éjjel felettem is
áldott hold ragyog,
mögöttem ködbe tünnek
mámoros napok,
előttem göröngyöket
gyűr magán az út,
mely múltamból jön
s a semmibe fut
te, ki nyomomba lépsz
tán eszedbe jut:
erre járt egy lélek,
ki feledni nem tud
/ poet.hu - dreaming /
Ölelkező fák alatt
ma megrekedt a pillanat;
felhők felett
a nap ragyog,
a nyár szemében tűz lobog.
Lágy szellő kócolta fák
alatt, mint régen volt kofák,
fecserészett
a gondolat –
szívembe hangos tőr akadt.
Ágak sustorgón súgják
hajladozó vihar hangját;
kettéhasadt,
le is szakadt,
utána síri csönd maradt…
Sárban hever halott lomb,
távol nagy morajlás a domb,
cikkanó fény,
vad villámok,
ég és föld egyszerre zokog.
Szememből is könny csorog,
kidőlt fatörzsön jég kopog,
siratni mind,
mi elveszett –
csak azt tudom – a kenyeret.
/ poet.hu / bhi /
Ha már itt vagyok,
Olyan nyomot hagyok,
Amit ember még sohasem.
Miattam egy lélek megfagyott!
Ha kell repülök,
Szárnyalok feléd.
Olykor nem látok semmit,
Vakon ütközök Beléd!
Ismerj meg!
Lehet hogy fáj majd;
Kérlek érintsd meg a lelkem!
És én ott maradok nálad.
Lehetsz buta,
Lehetsz gyerekesen naiv.
De ne lépj olyan útra,
Mely most vonz, később taszít.
Légy türelmes!
Várd a csodát.
Ha kell legyél szerelmes,
De ne feledd a szabályt!
Mert a szabály Rólad szólt,
Nem pedig Érted.
Ha kivártad a végét,
Talán meg is érted!
Ha meghalok egyszer,
Szavaim ne feledd!
Elárultam mindent,
Rájössz ha lefekszel.
Mikor lepihensz majd,
A csillagok alá.
Ráébredsz arra,
Mi volt a szabály...
/ poet.hu / gardonyi /
...mert mi vagyok én
csak rezignált kis jel,
akit azt hiszed ismersz
és én is azt hiszem
az vagyok,
akit szemednek
megmutatok,
amikor futnak
a betűk
a szavak
s hagyom,
hogy megrajzoljanak
neked,
akit aztán
egy néma gondolattal
elviszel...
/ poet.hu /
Ó, csöndes éjjel enyhe balzsama!
Lágy ujjaiddal érints könyörülve
s fénytől futó, éjimádó szemünkre
boruljon a felejtő éjszaka;
ó, édes Álom! hogyha akarod,
törd meg dalom most s fogd le gyenge pillám,
vagy várd meg a záró áment, amíg rám
a mákonyos ágy suttog altatót;
de óvj s erősíts, mert a vánkoson
a sírba szállt nap árnya átoson;
űzd el szobámból a busarcu gondot,
mert éjjel áskál, mint sunyi vakondok;
csukd el a lelkem ékszerét vigyázva
s fordítsd meg az olajos zárba kulcsod.
/ AMF /
Hallgatlak a semmi
vállának dőlve.
Nincs bennem rejtett
potenciál,
kifordított viharkabát,
mutatom,
mi vagyok:
szélárnyékba menekült
idegen,
halálra vált, csikorgó
mondatokkal.
Nagy ívű séták háborúkon át
a kapor illatáig…
veled.
Mellkasomon
tehervonatok
járnak,
nem viszi
messze
egy se
a zajt,
itt hús szakadt,
mikor a közfalak
összedőltek,
nyúlós massza
lett
a jövő.
Gonddal nevelt félelem,
ne tovább...
alkuképtelen, zárt ajtók.
Jelmezem vagyok,
egyedüli jogutódom,
zúgolódás nélkül
viselem magam,
kevés javam,
ennyi most:
implicit érzelem.
Ő kés, te kés vagy én késtem,
látod, immár vér nélkül is jó,
állok felhasogatva,
nincs hova tenni a
kezem:
Anya,
fáj.
Megalkuvásokkal szegett
árva érintés…
csorba élek
mindenütt.
Sorsára hagyott expozíció,
távolságok írnak körül,
az emberek ugyanúgy
sietnek az esernyők alatt,
lábam elé
gallyakat tördel most is a szél,
sajgó, koravén lélegzet,
kopog velem az út,
fogy a fény,
minden lépés rövidebb,
rezzenésnyi leszek,
míg elférek valóban
-sápadt, összefirkált fecni -
bármely isten
bármely tenyerén.
Hallgatlak a semmi falának
dőlve,
földre szórt igazságok…
olykor egy marék kapor
a világ.
/ poet.hu- NHI /
Hol ocsmány nedvek
vakarják az eget,
oda születtem én.
Ammóniába omló
füstös fellegek
isteni peremén.
Telepi rózsák
fuldokló szirmainak
testvéreként,
úgy nőttem fel
e vidéken, hogy
főmet cementek
óvták…
Ide születtem én.
Ide, mi örökkön
otthonom marad…
A tér, a hinta s az
egyhangú kőfalak.
A fák gyötört ágai,
a lehulló levelek…
Sötét pincék árnyait
kergető gyermekek.
Társaim voltak… ők,
kik porban úszva
tapsolták az eget,
és sárban hemperegtek,
ha eső esett.
Ha kérdeznéd világ,
hogy hol születtem én,
azt felelném: a péti,
minden telepnek
üveghegyén!
/ AMF /
(Akagi-Kaga-Soryu)
...jövök
én vagyok a Halál
a Napból érkezem
és nem létezem már
égnetek kell
a dicsőségemért
nincs cél
a cél az út
ne sirass
csak a Jövő
bocsásson meg nekem
az Elmúlás katonája vagyok
néma parancsot kaptam
holnap meghalok
arcod előttem
harcom mögöttem
nem fáj semmi(Then you are no more...)
/ poet.hu /
nyers vagyok, mosatlan.
ha belémharapsz
törik a fogad, zománcát
karcolja homok.
bio. engem vegyszer
nem áztat.
vígan rág
bennem a féreg.
és...
mosható a kosz.
és...
puhítható a hús.
a lényeg:
a sár és tömény
hús alatt,
az "és" után is;
az őszinteség - marad.
/ poet.hu /
minden kívül maradt
csak te jöttél beljebb
ülök mozdulatlan remegésben
apró léptekkel lépsz előre
nyúlok utánad könnyedén
már nem kerülöm utad
-valami törhetetlen-
kimondott szavak között
ülünk egymással szemben
csak nézlek
Napos tavaszi délután volt. Csak ült és élvezte a jó időt. Napszemüvegén át nézte a járókelőket. Magányosan üldögélt nem akart senkivel sem beszélgetni. A háta mögül hallotta hogy fiatal lányok közelednek hozzá. A sugdolózásuk messziről odahallatszott . A fiú lelkileg már készült a beszélgetésre. Tudta hogy a lányok oda tartanak hozzá. A két lány a fiú mellé ért és nevetgéltek. Az egyikük leült a fiú mellé.
- Bocsi nem tudod megmondani mennyi az idő? kérdezte a lány
A fiú az órájára nézett és válaszolt.
- 4 óra múlt. mondta. A fiú a lány karjára nézett amelyen szintén volt óra.
- Milyen szép az idő! jegyezte meg a lány.
- Ha te mondod! mondta a fiú.
- Téged hogy hívnak? kérdezte a lány
A fiú csak nézett maga elé. Kis vártatva válaszolt.
- Hogy mi a nevem? Amit szeretnél!
A lányok értetlenül néztek.
- Miért akarod tudni? kérdezte a fiú
- Attól jobban fogod érezni magad? Lényegtelen hogyan szólítjuk egymást ha őszinték vagyunk egymáshoz. A nevünk úgyis csak néhány karakter egymás után. Meg amúgy is neked kellett volna először bemutatkozni mert te jöttél ide.
- Szia a nevem…. kezdett bele a lány
- Hagyjuk már…Őszintén nem is érdekel. vágott közbe a srác.
- Most mi a bajod?Neked semmi sem jó? kérdezte a lány
- Nem baj ha rágyújtok? kérdezte a fiú. A választ nem várta meg. A bőrdzseki belső zsebébe nyúlt és kivett egy szálat. Már égett a cigi mire a lányok válaszoltak.
- Nem,mi is szoktunk. válaszolták.
- Miért? kérdezte a fiú
- Hát,nem is tudom,talán…
- Ez milyen válasz? Elmondok valamit. A választ csak akkor tudod értelmesen elmondani ha őszinte vagy magadhoz és a többiekhez. Gondolkodtál már azon hogy mindennek oka van?
- Hát nem igazán! válaszolta a lány.
- Sejtettem. mondta a fiú
- Miért vagy ilyen bunkó velünk? Talán nem találsz minket szépnek?
A fiú elmosolyodott.
- Szépség?Tudsz valamit egyáltalán a szépségről? Azért mert ki van vasalva a hajad és van rajtad egy torna cipő már szép vagy? Ha igy gondolod akkor kimondottan csúnya vagy! Hallottál már a belső szépségről? Az az egyetlen dolog ami megszépithet egy nőt. Ezt már messziről lehet látni. A belső szépség a teljes kiteljesülés amit talán csak a szerelemmel lehet elérni. Voltál már szerelmes?
- Volt pár pasim! mondta a lány.
- Hallod mit beszélsz? kérdezte a fiú. Nem ez volt a kérdés! Nem azt kérdeztem szűz vagy-e, csak hogy voltál már szerelmes.
A lány felállt.
- Ilyen paraszttal még nem találkoztam! és elindult.
- Várj csak ! szólt utána a fiú. Először is ne sértődj meg mert te jöttél ide igy nincs okod vergődni. Másodszor gondolkozz el a valódi okon hogy miért akartad megtudni a nevem.
Napos tavaszi délután volt. Csak ült és tovább élvezte a jó időt.
Bon_Scott - poet.hu
Nincs az a félhomály
Mi testet nem ölt bennem;
Elég, azt gondolnom
Mi az, mit tettem ma ellened
Fűrészes szivárvány
kiszáradt vízesés
áltató délibáb
semmi sem volt egész
Szürke ingovány ma minden percem
Átbújnék a gyémánt tű fokán
Jégvirág terem az üvegkertben
Kő vagyok a múlt sziklás fogán...
Mégis haladni kell
Létünk fakó lován
Előle, feléje, vagy érte
Oly mindegy, bárhová
Ameddig szív dobog
Amíg tüdő lehel
Egy giccses díszdoboz
homályos polcra lel...
plasztikus mosolyok ragaszkodnak
az egyszervolt boldogsághoz
(emlékek, emlékszel?)
üvegpalackba rejtett pirkadat
zavar ki az álomból
izzadt napra keltél fel (ez nem a minden)
éhező gondolatok szorítják
sarokba a maradék éjjeli nyugalmat
eltűnt a pók is, csak gubókban száradó
tegnapi pillanatok válaszolnak
éles fények, égnek-égek
hasadékokkal a szemedben
mázsás szavak alá temetve
mozdulatlannak tűnhetsz
alvadt-vér-maszkod alól méreg szivárog
reszkető kezeidből hullnak
a mindennapok (szilánkok a tudatban)
még a feketeségbe korbácsolt nyárban is
maradnak tisztán mélyülő mély érzések
és mint a megnyugvó holtak a sötét csöndet:
bátrabban viseli az ember a magányt
/ poet.hu /
A falon ferdére csúszott a kép
s mintha te is háttal állnál
vagy annyira elvakított a tegnap, még
mosolyogva, forogva pózoltál
a lencsébe mondtad:csíz
én meg kattingattam a gombot
rád fókuszált szemem
kértem, nézz rám, bízz
bennem
-jó arcot vágtam én is -
megtudom csinálni
te vagy a középpontban és kész
és most sem értem, hol hibáztam
egy félresikerült pillanatban
túlexponáltam
a háttér lett kinagyított, merev egész
míg az alakod elmosódott
háttal fordult
félrecsúszott
és úgy tűnik, épp elmész...
poet.hu
nyelek
na
g
y
ot
testem
ha
l
o
tt
vagyok
fé
r
g
ek
belek
hu
l
l
ám
zások
én
s
o
se
mindig
má
s
o
k
/ poet. hu /
Érintem a fényed,
de nem érezlek Téged.
Messze jársz már tőlem,
mondtam én: felőlem…
Pedig mégse úgy gondoltam,
van, ami sohasem változik,
a szavakat csak úgy elhagytam;
azaz ők a számat,
de hazudhatok magamnak akár százat,
Te teszed velem a csodákat…
A jókat és a rosszakat,
s akárhogy mondom, hogy én nem,
közben és mindörökké csak Téged…
Együtt buktunk át a semmi küszöbén,
én térdre te rám estél
és ezen az estén egymás testén
annyiszor fordultunk át
mit megszámolt eszed, de a szád
kimondani nem bírta már
mert lángokban állt
a csókoktól melyet angyalok ástak szívemből ki,
mi
mégis démonokat hívtunk,
és bíztunk, hogy ők a tűzzel és a vérrel
ajkaink és csókjaink
addig perzselik míg, feladja az idő
mi elrejti a végtelent
előlünk édesem
ma éjjel két kezem erős satu
fogja lelkedet
testem kapu, határ
itt hagyunk titeket hamu, halál
az idő most olvadó jég
meleg tenyeredben
szíved tüzétől, most a világ fájdalma
múlik el
ahogy kezedből elfolyik a semmibe
és mondod:
soha senkibe…
/ AMF /