Én már

Ezüst-Patak - Kőbe zárva

Életbe zárt vad

Megértett könnycsepp.

*

Ma elhitetem,

*

Olykor nem tudom

…Tán maga a bűn…

*

Ha szívemben vagy

*

utolsót dobban

szegecsén szívem.

Gondolok valakit,
Akivel összefügg az életem. 
Lehet: nem ismerem,
Lehet, nem fogom ismerni soha. 
Lehet, hogy egy más csillagon lakik. 
És mégis összefügg az életünk 
Rejtelmes, örök rendelés szerint.

Nekem kárhozni kell, 
Romolnom napról-napra, -
Hogy napról-napra üdvözüljön ő

Nekem vétkezni kell,
S a vétkem súlya alatt roskadoznom, -
Hogy ő állhasson a szentség fokán.

Nekem szenvedni kell,
Őrlődnöm gyötrő nyughatatlanságban, -
Hogy Isten békéje vele legyen.

Nekem nehéz követ kell hordanom
A szívem helyén, - hogy könnyű legyen 
Az ő szíve és szárnyas és szabad.

Nekem a tétlenségnek mocsarában 
Kell vergődnöm, - hogy ő oltárt emeljen 
A munkának s titáni templomot.

A föld nehéz és kesernyés szaga 
Kell hogy körüllebegjen engemet, -
Ő csak úgy érzi rózsák illatát.

A mindenség roppant lépcsőzetén 
Egy lépcsőfokot le kell szállanom, -
Hogy ő hághasson egy lépcsőfokot.

Mikor ő a világ-zenitre ér,
S én a nadiron szétmorzsolva fekszem: 
Akkor telik be kettőnk végzete.

Kolozsvár, 1928 február 16

Kék csillagát sziklaszín bükk alatt
hetykén lengeti már a télizöld;
alatta nagy barlanglakó vadak
csontvázait morzsolgatja a föld.
Egetverő vén bükkök gyökere
öles mélységben köréjük karolt:
ennyi azoknak minden öröme,
kiknek itt valaha víg násza volt.
S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon
s csirippoljon valamit egy madárka:
a csitri hang végigfut a sudáron
s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa.

*

Itt szökdösnek a vézna mókusok,
egyetlen rossz ideg izgága testük;
ugrás közben lompos farkuk suhog,
húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt.
Bolond szökdécselés az életük,
s nyomorult lapulás ág-könyökében,
rossz odujokban pókok és tetük
között vacogtak át ezen a télen.
Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak
rejtik őket, kuncognak és makognak;
alattuk mélyen alszanak a Bátrak,
kiket ősapáink kipusztítottak.

*

Itt járunk most ketten örökre eltünt,
elhorkant bölény-szerelmek helyén,
s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk,
tán legnagyobb a világ kerekén
s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk –
Hiába vágod fogaid belém:
tán akkora sincs emberi szerelmünk,
mint cincéreké az ág levelén.

*

Itt állanak a sziklatestű bükkök,
napfoltozottan ég a szürke kéreg;
fogyatkozó, sudár sereg, közöttük
pusztítanak a balták és a kések.
Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak
s a legnagyobba egy nevet bevéssek;
de örökké a nagy bükkök sem állnak.
Minek vésném neved az eltűnésnek? –

*

Míg a hegyek egy-két centit lekopnak,
addig mi ötször-hatszor meghalunk.
Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat
s kicserél végképp, ha megunt.
Torkukszakadtából azért kiáltnak
a hegytetőn nagyot az emberek,
mert azt hiszik, ha ők halálra váltak,
hangjuk a sziklában tovább rezeg.
Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék
belém fogad fehér csonthorgonya;
ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék:
ölelj, harapj, ne engedj el soha!

Mesélj magadról! (...)
Mindent tudni akarok
rólad. Figyelni akarlak.
Amikor alszol. Amikor
ébredsz. Megérinteni
tenyered vibráló vonalait
közben, végigsimítani
tested karcsú hajlatain,
fürkészni szemed örvényét,
szemöldököd ívének
rándulását, amikor
a nap fénye reggelente
az arcodra vetül. (...)
Szomjazlak téged, úgy
kortyolnék, kóstolnék
belőled, mint egy erdei
forrás friss, éltető vizéből
a megfáradt kóbor.
Minden porcikád,
minden pillanatod akarom.
Át akarlak élni.

Itt szoktál lenni - túl
a hallgatásokon. Itt szoktál,
ahol a szem lopva átoson
a tereken; mint idegenek arcán
kihűlt szerelem, mint egy
hirtelen jött, félszeg gondolat. Mindegy
kinek mondalak, - hogy kimondalak e
valakinek -
mert itt szoktál lenni; hideg
lehelet vagy, (novemberi pára)
rálehelt irodalom a világra,
dübörgő semmik ritmusa, zenéje..,
és a béke
a sejtelmesen rám nézők zsebébe'.
 
Itt szoktál lenni - velem vagy -
úgy, mint végtelen síneken a fagy,
a párhuzamosság szalad
tova, mint az ostoba kis rímek
két csapongó sor között, a nem-létnek
öltözött, remegő félelem
- itt, velem -
a számvetés megbillent asztalánál.

Itt.
Ahol mindig is lenni szoktál.

K. 2012.X.31.

( poet.hu )

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Megmelegszem kicsit ebben a versben, 
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás 
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap. 
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók 
szűk rekeszében ott esetlenkedik 
közöttetek a halál, de ti már őt se 
veszitek észre, mint akik eladták 
szembogarukat valamelyik balkáni piacon. 

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk 
együtt. Mind a húsz körmünk 
kint éjszakázott a hortobágyi hóban. 
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők 
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan 
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal 
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség. 

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak. 
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült 
forradalmak hevernek temetetlenül – 
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket. 

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. 
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás 
fényébe kellett volna odaállnunk 
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal 
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket 
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön 
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek, 
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt 
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának 
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

Rab vagy. S megalvadt bánatomban

S hogy még gonosznak sem kell lennem

S mily könnyü szívvel! hisz tudom már

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...

De ha úgy akarom, belőlük

Téged. S köréd a szobát, házat,

S a napszakot... Így kaplak vissza

Mit rejthetnél el már előlem? –

amit karod hasít a légben,

S a guruló vizgyöngyök útját

amikor nyújtózkodva, lassan,

Kifosztottalak, lásd be végre,

Tudom félő, lágy harapásod

S mikor szeretsz: leheletednek

Megtanultalak én örökre,

Én téged tudlak és úgy tudlak,

Rezgésből, árnyból és szinekből

https://www.youtube.com/watch?NR=1&feature=endscreen&v=rJcEEy_2i5w

" Jöttem aludni..."

semmim se maradt
de a többit neked adom
s kapjuk mit egymásra találó
játszi ujjaink fonnak
de nem olyan kéket
amit a végtelen nimbuszára
az ég és tenger sző
nem olyan csendes áhítatot
mint amikor a virágok
végre körbeveszik a bárányt
vagy az apácák Jézust
nem olyan meghitt
nem olyan puhát
nem olyan meleget
nem olyan lét
mint a testedben
lágyabbat
nem olyan érzés
nem olyan kép
nem olyan gondolat
amit és ahogy a zsigeri váladékokból
kitermelt a hűvös agy vagy a forró vér vagy
de nem olyan mint cím túlfut verstelen
hanem úgy körbeüllek de úgy
hogy mozdulni se bírunk egészen
úgy amíg semmink se marad
még jelentésünk sem lesz

nem azért mert így kell vagy így akarom
nem azért hogy nélkülünk
hanem mert csak így oldódhat ki
az mi egy szó hiján sérthetetlen
vagy már az is a mienk

( AMF)

https://www.youtube.com/watch?v=vQSf6hQKiQc

Összekulcsolt kéz. A hajnali fény

viola-könnyei beharmatozzák a verandát.

Nesztelen remeteként

térdeplek, csodálatos ez a magány,

a szív rejtekén szendergő emberi beszéd.

Ilyenkor minden elcsitul

s a tegnapok vérző, tövises sebeit

jelenléted bekötözi.

Olyan ember vagyok,

ki titokzatos utakra indult,

nyugtalan, menekülve,

pásztortüzeknél saruimat foltozgattam,

mire végre megértettem az élet üzenetét.

Szétosztom most alázatosan magam,

ezt a költemény, a szeretetet, a tüzet,

hogy soha meg ne fogyatkozzon,

fogadjátok a fény szétáradó békességét.

Tudom, 

csak tovább növelem a zűrzavart,

ha nem szeretek, 

tékozlásom megbélyegez,

idegen maradok, és nem értik meg szavam.

Szeretet.

A legszebb gyöngyszem

szíved ékszerében.

Kik csak az uccán
járnak-kelnek
szépséget rajta
nem igen lelnek,
kiváncsi szemmel
rá nem tapadnak:
csak egy karika,
szürke karika,
ólomkarika,
vén templomablak.

Rácsa rozsdás,
kerete málló,
emitt moh lepi,
amott pókháló, -
sütheti napfény,
sötét örökre,
mint világtalan,
bús világtalan,
agg világtalan
húnyt szeme-gödre.

De ki belép
a tág, iromba,
boltozatos,
hűvös templomba
s belülről pillant
ablakára,
megdöbbenten áll,
megkövülten áll,
elbűvölten áll: -
Nézz a csodára! -

Színek zengése!
Fények zúgása!
Mártir mosolya!
Szűz vallomása!
Kék, ami békül,
piros, mi lázad!
Magasba ragad,
a mennybe ragad
lángtünemény
és tűzkáprázat!

Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! -
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!

Hervay Gizella: Nosztalgia

Egy nap hazamegyünk fapados vonaton,
nem viszünk mást, csak a régi szavakat,
majd rajzolunk az ablakra és énekelünk
és visszaköszön mindenki, aki leszáll;
egy nap hazamegyünk, senki sem néz ránk,
csak tudják: ott vagyunk,
nem kell szégyellnem a kezem,
hogy kifordítva ölembe hull;
egy nap hazamegyünk,
hazavisz mindenkit a fájdalom,
szemek alatt a karikák szembeköszönnek,
torkunkban az ismerős víz íze;
egy nap hazamegyünk két maroknyi szóval,
és egy krumpliföldön előrebukunk.
 

https://www.youtube.com/watch?v=Y63tXHgDbS0

(1939)