Felnőttem, ugye. Vagyis írjuk csak át
a káderlapot. Túl sok csavargás volt
árvasággal egybekötve, és
kevés volt az egy főre eső otthon.
Ezt átírjuk. Igenis itthon vagyok.
Teremtek tájat magamnak. Szavakból
természetesen. Jó tartós szavakból.
Lehet negyvenkettes is, csak bakancs
legyen. Bakancs nélkül nem lehet
nekivágni a háborúnak. Ami elmúlt
persze. A télikabát is fontos
ebben a tájban. Biztonságos, mint
egy gyermekkor. Ami nem volt.
Hosszabb is lehet. Majd
felhajtjuk. Kinövi az ember, mire
a végére ér. A versnek természetesen.
A többit törölni. Tessék törölni.
A lényeg maradhat. Diktálom:
Születtem, mint más. A felelősséget
vállalom. Közép-európai
számítás szerint.
Kérem a másolatot.

http://f.cl.ly/items/273n0d2L233I243W0N3G/Borsy%20Adam%20-%20Te%20erot%20adsz.mp3

Ez a dallam már jó ideje kedvenceim listavezetője. Ma egy barátom, Ádám előadásban hoznám... ( bár amatőr felvétel...de számomra így is nagyon kedves ) . Ja, és hogy ki is ő ? Ki Borsy Ádám? https://www.facebook.com/BorsyAdamFanClub

https://www.facebook.com/borsyadam

és mégsem az...mert nem a hangja, nem az arculat... egy ember...ebben a rohanó világban, aki képes megállítani másokat. 

Csöndre intettek az évek. Hallgatok.

Jaj nektek szerelmek, jaj nektek tegnapok.

Bár tudnám sajnálni magam értetek,

De helyette csak a lélekémelyítő fásultság

Lebeg a fejem felett… nap, mint nap.

És azokra az estékre emlékezem,

Mikor még tudtam sírni, ha fájt,

De a sós víz hamar oldódik a fényben,

S az egyetlen, ami megmaradt,

Az a tompán lüktető szívseb… itt bent,

Amibe évek óta rejtelek…

Magam elől is.

S hogy ne kelljen látnom,

Sóhajtva hunyok szemet

Minden Istentől való jel felett,

És játszom: gyermeket, buta lányt, színlelt beteget.

Ki nem érti szavaid, csak mosolyogva bámul,

Míg meztelen tekinteted aláhull végleg.

S az idő lelkemmel egyre körbe jár,

Mint súlyos, nehéz esti zsoltár

Az üres templomok éneklő visszhangjával.

Csöndre intettek az évek, hallgatok

Jaj nektek szerelmek és jaj nektek tegnapok,

Az idő lomha léptekkel bűvöli a lelkem,

Fényt söpör az Isten egy gyógyuló szívsebben,

Miben érnek bűvös, csodás jelek,

Mióta magában téged felfedezett.   

felhő-fátylak feletted
minden vágyad
furcsa imbolygó hiány

hidegek a hajnalok
visszaálmodod magadnak 
a porzó nyarat 

tenyeredre korhadó faágról
rianó fény hullik
poharad kiürült

sótlan ősz másodpercek
vörösre festik
az átokból kihullott
megdöbbent leveleket

de te csak játssz mosolyogva
ne engedd ellopni a földillatát

Haza indulok,
tört alakomon
szakadt zászlók,
legyőzötten csüng
a nap,
elnyomott gondolatok
keresnek kiutat,
az utca néz
"légy fegyelmezett".
Uram vagyok,
szikla,
hadsereg,
felszegett állal,
határozottan
lépkedek,
nem hagyom,
hogy bárki
szétszaggasson;
menetelés közben
elég a lélegzet,
nem hallja
senki,
ha szólnék,
vékonyulna,
a hangom,
pantomim
szűkölök.
Ilyenkor
kontúrosabbak
az emberek,
élesre rajzolt, harsány mesefigurák,
kívül megyek,
idebent osonok,
meg ne lássák
a szökött viaszalakot,
akire ma senki nem adott ruhát.
Hatványozódnak a színek,
mind hasít,
- mi létezünk.
mutasd csak
homályos,
koszosgyerek-álmod!
Néha egészen
magamra szűkülök,
"csitt kicsi, tente",
nem, te,
nem te...
elmúlunk
hamar.
Bolygóra szögez
a fegyelem,
haza indulok.

Azóta, mióta megláttam hibáidat, jobban szeretlek, mert tudom, hogy megmutattad magad nekem. Hibáid megismerése engem boldoggá tesz, mert így remélhetem, hogy te is elfogadod az enyémeket. Ne próbáld levetkőzni őket, mert akkor tökéletes leszel, és ki akar egy tökéletes emberrel együtt élni? Tökéletes kapcsolat csak a hibáink megismertetésével együtt alakulhat ki.

Károlyi Zsófia

Csendhez szédülő estfényben

A fontos dolgok mindig egyszerűek.

Egyszerűen csak fontosak nekünk…

Boldogságommal nem dicsekszem,

Elnőttem, 
a fülem mellett engedtem el gyermekkoromat, 
majd a megpördült időt figyelve 
csuktam be magam mögött az ajtót, 
s hangtalan engedtem fel kilincsét. 

Fordult a kulcs a csendben, 
vékonyka füst a vágy, 
mint tekergő kígyó 
kanyarog a fellegekben. 
Törött törzsű fatörzsnek támasztva hátam 
nőtt ki a földből a lény. 
Kezeit vállamra téve 
nézte az egeket, 
s megmutatta elmúlásomat. 

- Az enyém vagy! - nyílott meg kövér szája. 
- Nem szabadulsz tőlem soha többé! 

Félig a földön fekve 
ültem a kócos fűben 
és nem próbáltam felállni... 
Még most is, 
még most se. 
Itt ülök, 
kezem a vállamon, 
nem mozdulok, maradok, 
csak álmomban változom... 

...mint télen, 
A szarvas-kerti fák.

azokért,

Amikor Susan Sontag világos gondolatai új kérdésekben fogalmazódnak meg az erkélyről tört pályán befutó fényutcában, és a rég le nem vett poros tetejű könyvek és kedves régi tárgyak meghajolva körülölelnek, időeltolódott éjjelekben nem mérhető pillanatfolyam toldja meg születésem elfelejtett percét.
Őszinte kacagásod hangja most is itt van velem, keresem a helyet, hogy pontosan honnan is visszhangozhat fejemben. Azt hiszem, innen-onnan vándorolgat az a kedves szeretetteli mosoly is, amivel ma reggel búcsúztál ’nem akarok óvodába menni’ énemtől.
Várom a szombat délutánt, hogy Horváth Ilonát hírből sem ismerő Neked sütött malátasüteménnyel a zsebemben, kiterített plédünkön szalmaszállal a szánkban, latin nevén nevezd a fölöttünk repkedő bogarakat.
Remélem, arra jár majd egy katica, és én is nevén nevezem
Mindened.

Akinek a tavasz is munka,
az csendesen jár, hallgató tenyerekkel,
markában hamarabb megszületik a reggel,
mint kinn a harsány tejesüveg-hajnalok.
Rikító teherautó sorok követik,
de ő csak megy és mosolyog.
A század homlokára vetíti
az ûrhajók árnyát s üveg-cement költeményekét.
Mért vinne haza ibolyát?
Tudja: ibolyántúli lét
kísérti, ökölbe szorítja hát kezét
és dolgozik.

Feje fölé épül az ég.

Defibrillál a reggel,
az arc kialvatlan táj, -csendkikötő-
és tízemeletes nélküledek ülnek rajta
meg ikertornyok és állóórák
-festek egy konzum-mosolyt-
időzített bombák ketyegnek
a tükörben szürreális íriszek
húznak homorú vonalakat és torzókat cipelnek
a megmúltasodott fényévek
-csak álom, hogy vagyok neked-
és hánysz belém (a konzum-mosolyok mellé)
egy eldobható szívet
időzített bombák ketyegnek
és én csak nézlek, és elhiszem
hogy ott nem mi voltunk
az ikertornyok és állóórák
közötti lőtávolság 
amikor

a gyorsvonat
lekésett
minket.

( poet.hu )

Családi mesélők emlegetik,
hogy első éves iskolásan 
csak a nekem tetsző ruhában
voltam hajlandó elindulni.
Összepacáztam az utált fehér blúzt:
Ac/dc és punk bandák nevei 
harsogtak rajta – viszonylag hamar
kinőttem. Kézimeccsek után 
takargattam kék-zöld foltjaim. Aztán
a színház érdekelt. Főszereplők 
a fénytócsában. Sok-sok film 
kellett, mire összepacáztad a szívem.

Egy időszakban naponta vettek
belőlem vért. Ültem a székben,
és a kémcső kicsúszott a labornő
kezéből. Befröcskölte véremmel a 
divatos ruhám, a fehér köpenyét,
a padlót, a falat. Ezt csak azért 
mondom, hogy nem hagytál olyan
nagy foltot rajtam azzal, hogy 
elmentél. Illetve megszoktam.
Drágám, az idő pacás! Paca a
jelenem, paca a múltomon.
Mégis, én tisztán szerettelek.

láttam, amint egy begombolt zakó 
(mindennap látni lehet azt). 
de ebben nem volt senki 
férfi modell se chip'n'dale fiú se V. I. P.. 
szakadékba dobva szállt a zakó. 

nem értem mért jöttél ily' későn 
és mért mentél azonnal 
veszekedés nélkül diribdarab tört egésszel. 

a szakadékba dobott zakó úgy szállt 
mint diribdarab konfetti egydarabban. 
pilinkélő ejtőernyő felfúvódott púposan. 
az ujja hurkaként puffadt. 
belsőzsebéből mint külön szárnyak, cédulák: 
verset írni és számolgatni való cédulák. 
némelyik még új tamagocs előrajzhoz jó. 
a nagyobbak azóta már origámi madarak. 
13 literes mélynyomó ládák bass reflex 
lyuka elé is élvezet lenne tenni néhány cédulát 
figyelni amint lökdösi a kiáramló dam ba damm. 
hogy tudott repülni az a zakó. 
szinte légibemutató volt: 
magasság 1300 láb, a földi pont koordinátái 
UTM vetületben 33T és 34T között. 

jaj, ne hagyj itt a szakadék szélén 
hol nincs karám 
se rekesz, mi torkomra fogná az émely 
nyers dühödt szégyenét. 
ne szembesíts az elnyögött gyönyörrel 
hogy csak a testi mámor űzött 
széttaszított kapuid közé ? minden nő... 
jaj, ne lopj meg, zsarolva, kilökve 
egy szál zakóban 
a sarkig kitárt völgynek. 
az nem lehet, hogy hasi légzésem dacára 
méreggel teljek el 
mint egy fradi zakó után az üllőiútifák 
s az asszimiláció lacafacája 
tekintet nélkül legyen az eredményre. 

azért is hagytál el - mert mindég zakóban jártam. 
még olaszban is Julius-caesar-Augustus idején. 
és mert csak a belső zsebben tudtam tartani a pénzt 
és oda is tettem vissza, ha fizettem. 
Te, abban a zakóban nem volt senki?! 
elhagyni annyi, mint multiplikálni: 
konfettivé tépni kenyérrel a cédulát 
szerda, péntek színházi napjaink 
és mimézisben elhelyezni a forgási ellipszoid s a 
belsőzsebből széthullt poetika lehetséges kapcsolatát. 

a trónörökös tükrében tudott 
olyan jól kinézni egy zakó 
mint a szakadék fölötti lebegésben. 
ó hogy tudott szállni az a zakó 
pénz és félcédulakonfettiben: 
a két ujja Boeing 737 szárnya 
Rómából vissza. - 
ma már csak mellényben járok 
mint nagy kilátástalan panoráma. 
zakóm a szakadékban a város fölött 
mit város - egy ország zakója.

Íme, hát itt vagyok: mezítelen, pőre,

Soha ne küzdj a szerelemért!

Az igazi társ mindig önként adja magát.

Egyszerűen csak belép az életedbe,

és ezzel egyidejűleg beenged

a sajátjába is.

Megváltozhat hajunk színe, de vérünket nem festhetjük át.
Hiába változik minden, hiába más a világ.
Néha tűrőképességem elvész, úgy, mint pár régi jó barát.
S eltűnik a félszeg mosolyban a pillanat, a varázs.
Néhány gyötrött emlékkép, marad már csupán.
Elhagyott minden mi volt, s itt élünk mostohán.
Kengyelbe kötöm a lovamat, s elvágtatok messze én.
Menekülök, mert sebet ejtettem mások szívén.

Bort kóstolva, halkan, csendben, kicsit sírtam, majd nevettem.
Eldobtam a kő szívemet. Eltörölném a nevemet.
Bort kóstolva, rád gondoltam, rád ki már rég elhagyott.
Eldobtam a kő szívemet. S mindenki térdre rogyott.

Fejfámon üres szavak.
Élt és halt, ki megszakadt.
Fejfámon ott a nevem.
Eltörölném azt csendesen.

Még a Hold sem jő elő ma éjjel.
Elbujdosott a felhők mögött.
Testem még most is tele van vérrel.
S szívem helyére genny költözött.

Megváltanám a világot, minden mocskos dologtól.
Elfeledném az életem, mi sajnos nem hemzseg a jótól.
Más miért boldog? Más miért szerethet?
Nekem miért ez jutott? Lelkem miért nem nevethet?
Bájos szemeim, kiszáradnak, porrá lesz mindenem.
Oh pár év múlva, koporsóba, ott lesz az én testem.
S aztán később? Nem tudom. Lesz, ki rám emlékezik?
Lesz-e, ki értem könnyezik? S kik a rózsákat majd elém teszik?

Elvész a félszeg mosolyban minden mi jó.
Az élet, a szerelem, a csók, mi tűzforró.

és újra bekavar a szerepzavar
pedig amúgy is nehéz vizeken járok
felkavar a vacak félmondat
ami kilóg a szájból
- szimpla nyalás
és a picuri?
gondolja hátsómon billentve
zökkenjek át 'nyuci üzemmódba
evickéljünk érzelmi-biológiai
partra mielőtt elnyeli a
kognitív örvény
gyáva
de már nem is zavar
nem is szerep
ösztön vagyok
nem nyuszi

/ poet.hu /

…és múzsa lett az egész világ

minden boldogsága, fájdalma,

élő és holt lelkek

szárnyalása, zuhanása.

Az idő széttágul,

őrülten csapkodnak az

anyátlan, kócos szelek,

vitorlát bontanak

a gyermekarcú fellegek.

Bebábozódunk. Egymáshoz érünk.

Tegnap. Holnap.

Valahol, valamikor.

De most nincs boldog lebegés.

A fulladás, és a zuhanás összes kínja

körbefonja fáradt testünk.

A kereszt nehéz, rajta, benne

hozott, kapott, talált áldások, bűnök.

A szögek egyre mélyebbre vájnak,

mintha kést forgatnának bennem.

A sötétség kettévágja a fényt.

most fakadj, nyílj, záródj, imádkozz…

Mi mennyországunk.

Én Istenem.

Te Istened.

Mi poklunk.

játsszuk el, hogy játsszuk az életet…

Félúton vagyok, hozzád, tőled,

félélettel, félmosollyal,

félbőröndnyi álommal…

Nincs kint, nincs bent,

nincs ajtó, se otthon,

se emlék, se álom…

Kezem a kilincsen.

Szakad a hús, törik a csont.

Mennék, de valaki megelőzte életem.

Lábnyomok csupasz szívemen,

reszketve fázik a szerelem idebent…

Vérzik az alkony a lét csendes halmain.

Taposom az időt, égig érő hiányban

gyalogolok, keresem az utat,

hisz tegnap még fénybe néztünk,

ma vakon tapogatjuk

mi álmainkból megmaradt.

Üres szavakat ringat a Hold.

Valóság, képzelet,

örvények, zihálások.

Hallom csendjeimet…

A madarak szárnysuhogását,

anyám vajúdását,

az első lélegzetet,

a vénfolyó hullámait,

apám halkuló szavát,

a valahová indulást,

és a semmibe érkezést,

a születést,

a halált,

a kövek

fájdalmas,

mély,

nagyon mély

zuhanását …

Tenyerünkön firkált sorsok,

az utolsó pillanat, érzés te vagy.

Maradj még, ne mozdulj a fényből.

Megírlak, megrajzollak.

Csendből, zajból, tegnapból,

holnapból. Magamnak.

Esőt sír körénk az éjszaka,

zuhog a csend, az idő szűkül,

a vers sem ad már menedéket,

riadt álmainkból pillangók születnek …

Bennem a te arányod egy egésze,
rozsdás bilincseim hasítja szerte-szerte,
ha dobban a dobbanás, magától eltörik,
helyére más csuklószorító kötődik.

Átszűrődő fényedből lélegzek,
szavak tónusán át, néma hangszerek
visszhangos dalait írtam egykor a porba,
most is csend vagyok, néma óda.

Nézlek, mint a hajnalt a hallgatag és süket a muzsikát,
mint egy csepp a tengert, fodros hullámát
a hajszálaid ezer erdők illatával:
serkenő vágyak lázas parazsával.

( poet.hu )

ami a hónak érintés,
az a hóvirágnak feszülés... 
azt gondolná az ember,
hogy ölelni valahol a
kettő között van.
mert valamiféle
karokkal átfont
testközeliségről van szó,
pedig közel sem kell hozzá.
és karok sem.
a hó öleli a hóvirágot,
s a hóvirág a havat...
mindkettő fogoly és
mindkettő szabad...

(2013. 01. 09. /Alexander Kovats)

Nem tudom...

Miért, s hogyan etted be magad a sejtjeimbe?

Mert a volt, s ami nem lett, beférkőzött cudarul,

a semmi napoknak minden pillanatába.

Éppúgy, mint a köd a völgybe, beszorult...

Már oly rég nincs miért, s mégis...

Az idő rohan, de csak csigalassúsággal

visz el belőle egy-egy cafatot.

Belém etted magad.

Semmi sincs, s mégis van.

Olyan ez, mint az egyirányú út,

csak nem vezet sehová.

Most az útszéli póznák szürkesége is vakít.

Kimeresztett szemekkel keresem a fényt,

a színt, amely átragyoghatna a megfakult falakon.

Hogyan nyílt meg, a régen magamra

zárt, rozsdás kapunak ódon lakatja? Nem tudom.

De kinyílt, és nem akar bezáródni. Pedig erős vagyok.

Mégis szüntelen bennem a csend. Csak néha töri meg

bársonybarna hangod, s csak olyankor látom arcodat...

De látom. Pedig mindig mást nézek.

Most borús a táj, és hideg.

Galambszürke a levegő, és páracseppek

lógnak a meggörnyedt leveleken...

Egyedül megyek, mégis magammal viszlek mindenhová.

Mert bennem vagy. Hogy miért?

Azt nem tudom...